Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Elena Ferrante nevével először a népszerű Nápolyi-regényei kapcsán találkoztam, első olvasmányom tőle azonban mégsem ez lett. Választásom Tékozló szeretet című különálló történetére esett, mely egy kis alakú, rövid, de annál tartalmasabb regény. Köszönöm a Park Kiadónak a recenziós példányt.

Eredeti megjelenés: 1992

Kiadó: Park Könyvkiadó, 2020

Oldalszám: 212

Megrendelheted: itt

Moly-adatlap: itt

A történet középpontjában egy anya-lánya kapcsolat áll, mely számomra az első oldalaktól kezdve nagyon érdekes volt. Többnyire rejtélyesnek és kiismerhetetlennek találtam Delia és édesanyja, Amalia kapcsolatát, ráadásul szokatlan módon ábrázolta az írónő, mert azzal kezdődik a történet, hogy az édesanya elhunyt.

Delia hazatér szülővárosába, Nápolyba, hogy elrendezze édesanyja temetését és dolgait, bár tart attól, hogy mi vár rá a városban. Hazatérve megrohamozzák az emlékek, jók és rosszak egyaránt, és kezd körvonalazódni az olvasó és Delia számára is, hogy édesanyja élete milyen volt. Mivel régóta többnyire telefonon tartották a kapcsolatot, ezért a lány nem lehetett teljesen tisztában azzal, hogy édesanyja milyen személyiség, mik történtek vele a mindennapokban.

A lány Amalia lakására érkezve döbben rá, hogy mennyire nem ismerte igazán az anyukáját. És ez alapjaiban változtat meg benne sok mindent, és világossá válik számára, hogy mennyi mindent nem tudott édesanyjáról és most már túl késő megismernie őt. Több időt kellett volna vele töltenie, elfogadóbbnak és türelmesebbnek kellett volna lennie vele.

A történetben a jelen és a múlt éppen annyira keveredik össze, hogy a végén összeálljon egy teljes egésszé. Megismerhetjük Delia gyerekkorát, legalábbis emlékképeket, amiket akkor nem feltétlen értett gyerekfejjel, később felnőttként azonban utólag sok dologra rájött édesanyjával kapcsolatban. Amalia halálának körülményei azonban majdnem végig rejtve maradnak, és talán emiatt éreztem megfoghatatlannak az egész történetet.

Néhol olyan volt, mint egy nyomozás és krimi, máshol pedig romantikus jegyeket mutatott a történet. Viszont ami a legjellemzőbb rá és erre voltam a leginkább kíváncsi a könyv olvasása előtt a kiválasztásakor: Elena Ferrante írási stílusa. Azért is szerettem volna régóta olvasni Elenától, mert ő egy olasz regényíró, viszont a neve fedőnév, és senki nem tudja, hogy egy nőt vagy egy férfit takar. 

A regény írójának kilétét teljes homály fedi.

A kiadójával, szerkesztőkkel online tartja a kapcsolatot, úgy tudom, viszont soha senki nem találkozott még vele. Elképesztő történet ez a mai világban, ahol egy másodpercbe telik kapcsolódni a világhálón gyakorlatilag bárkihez a világ bármely két pontján, ő ez alól kivétel. Hogyan lehetséges ez? Hogyan tudja valaki megőrizni íróként évekig az anonimitását? Nem tudom erre a választ, mindenesetre eszméletlen kíváncsi voltam rá, hogyan ír, milyen stílusban és esetleg ebből lehet-e bármire is következtetni az író kilétéről. Jelentem: nem.

Az első benyomásom Elena Ferrantéról abszolút pozitív és biztosan fogok tőle még olvasni, valószínűleg a Briliáns barátnőmet, ami a polcomon vár egy ideje. Amikor elkezdem olvasni a Tékozló szeretetet, szinte az első oldalakon nagyon ismerős érzésem volt, mintha ezt az írásmódot és stílust már ismerném. És aztán bevillant, hogy Elena mondatai, szavai és a hangulat, amit könyvével teremt, engem Margaret Atwoodra emlékeztet. Ugyanilyen érzéssel olvastam eddig minden Atwood-regényt. Úgyhogy engem ezzel Elena rendesen megvett magának, hiszen így főleg el fogok még tőle olvasni regényt, hogy vajon abban is ezt a hangulatot meg tudja-e teremteni.

Összességében egy nagyon gondolatébresztő és olvasmányos könyvélményt kaptam, nagyon örülök, hogy ez lett az első olvasmányom Elenától, és kíváncsian várom a következőt.

Amire végezetül még szeretnék kitérni, az a borító. Első pillantásra figyelemfelkeltő a színei és a fej nélküli nő miatt, rögtön azon kezdtem el gondolkodni olvasás előtt, hogy vajon ennek milyen jelentősége lesz a történetet tekintve. Most, hogy már ismerem a regényt, egyértelművé vált, hogy szimbolikus jelentősége van a borítónak. Egy nőről szól, akit a saját lánya alig ismer és végig az után nyomoz, hogy ki volt az ő édesanya, mi járt a fejében. A borító fej nélküli nője egyébként egy elegáns, nagyvilági stílusú valakit ábrázol, és Amalia pont ilyen volt. Csak épp erről lánya rendkívül keveset tudott.

Képek forrása: Pinterest, saját

Saul Austerlitz: A Jóbarátok-generáció

Jóbarátok. Friends. Egy sorozat, amit mindenki ismer és tudja miről van szó, még ha soha egy részt sem látott belőle. 1994-ben egy olyan történet indult útjára Amerikában, mely a tévézésben történelmet írt és megváltoztatta a világot. Nagy szavak ezek, azonban tudjuk, hogy a Friends a sitcomokat alapjaiban írta át. Nincs még egy olyan sorozat, amit ennyire szeretnek a nézők és világszerte a csatornák mai napig ismétlik megunhatatlanul. Mert tényleg ilyen, örök érvényű! Saul Austerlitz A Jóbarátok generáció című könyvét tavaly a megjelenéskor olvastam, azonban most, hogy a várva várt Reuniont megkapjuk mi, rajongók, ideje mesélnem róla.

A fülszöveg

Jó ​reggelt! Tényleg 1994-et írtunk, amikor a televízió műsorra tűzte az első epizódot?

Abban az évben, szeptemberben hat barát ücsörgött a kedvenc kávézójukban, hogy szexről, párkapcsolatokról, munkáról meg az élet egyéb dolgairól trécseljenek – és a mai napig újabb és újabb rajongók fedezik fel Rachel, Ross, Joey, Chandler, Monica és Phoebe életét. A sorozat – tehetséges megalkotóinak köszönhetően – szőröstül-bőröstül bekebelezte a fiatal közönséget. A Jóbarátok volt e korszak legkedveltebb és a legnagyobb hatású televíziós programja. Soha nem tartottak szünetet.

De pillantsunk csak bele, mi zajlott a színfalak mögött!

Saul Austerlitz, a popkultúra ismert krónikása, exkluzív interjúkat készített az írókkal, a rendezővel, a producerekkel és a stáb tagjaival a sorozat történetéről, amely a Netflixen jelenleg is meghökkentő népszerűséggel éli utóéletét. Izgalmas részleteket közöl a forgatás körülményeiről, a Super Bowlról, londoni utakról, leszbikus esküvőkről, frizuradivatokról, szupersztárok cameoiról vagy a millió dolláros szerződésekről.

A Jóbarátok az új műsorokkal is felveszi a versenyt. Előkelő helyet foglal el televíziós adások népszerűségi listáin, az ismétlések is ott vannak a Top 10-ben! A Jóbarátok a 90-es évek televíziós szimbólumává vált, öröksége és sikere a legmerészebb ábrándokat is túlszárnyalja. Ez a letehetetlen, vidám, humoros könyv is ezt bizonyítja.

Kiadó: 21.század Kiadó, 2020

Oldalszám: 430

Moly-adatlap: itt

Megrendelheted: itt

Nagyon kíváncsian vártam ezt a könyvet, hogy végre megtudhassak minél több információt arról, hogyan született meg az ikonikus sorozat. Mivel imádok mindent, ami a filmgyártás folyamatairól, a háttérmunkáról szól, azonnal előrendeltem a kötetet. És az a helyzet, hogy csak olvastam, olvastam és egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. Még több információt akartam, még több titkos pillanatot a színészek, a színpad és a forgatások mindennapjaiból. Információéhesen faltam a lapokat, teljesen beleélve magam a sorozat megszületésének történetébe. Visszarepültem az időben egészen 1994-ig, és csodás volt lapról lapra olvasni azt, ahogyan a két alkotó, David Crane és Marta Kauffman kitalálta, hogy kell egy ilyen sorozat, és miről fog szólni. Izgalmas abba belegondolni, hogy mennyire kockázatos vállalás volt a megvalósítás, hiszen csak utólag derült ki, hogy a döntéseik beváltják-e reményeiket és nem pazarolták-e a drága idejüket, erejüket, és pénzüket vagy pedig sikert aratnak. Természetesen ez ma ugyanígy működik, azonban abban az időben sokkal jobban kiéleződött ez a rizikó, ami a sorozat beindításával járt. 

Csak kapkodtam a fejem, amikor egy-egy karakter sorsáról döntöttek. Meglepő volt, hogy mennyire nem látták előre egy-egy évad eseményeit és az írók számára is meglepetést okozott jópár fordulat, főleg a szerelmi szálak alakulása. Nehéz lehet ilyen sok epizódot megírni úgy, hogy az eredménnyel a nézők, és egyébként a közvélemény úgy általában elégedett legyen. Szomorúan és kissé értetlenkedve olvastam, hogy a kritika sosem szerette különösebben a Jóbarátokat. Egyáltalán nem értem miért, bár én laikus vagyok persze, nem láthatom azt, amit ők egy történetben.

Azt viszont elképesztőnek tartom, hogy ennyi év után is új rajongókat szerez a hat jóbarát története, a régi motorosok pedig gyakorlatilag folyamatos újranézéssel tartják életben a sorozat iránti lázat és úgy tűnik, ez soha nem fog elmúlni.

A történet mellett a színészek kiválasztása volt számomra a könyvben az egyik legérdekesebb rész. A próbafelvételek során derült ki, hogy a jelentkezők közül kik lesznek a legalkalmasabbak a szerepekre, akik várhatóan a nézők szívéhez nőnek és teljesen rájuk illik majd a karakterük. Ezt előre látni nehéz feladat lehetett. Hat embert összeválogatni úgy, hogy mind a hat színész között működjön az a bizonyos kémia, amit mi a képernyőn láthatunk. Amitől nevetünk, amitől érezzük a kötődést közöttük, a barátságuk hitelességét, a szerelmeik őszinteségét, a karakterek lényével tudjunk azonosulni és egész egyszerűen szeretni őket. Számomra olyan ez a sorozat, mint egy társaság, akik itt laknak a szomszéd házban és bármikor velük tölthetem az időmet. A történeteik, a poénjaik kiállták az idő próbáját és a rajongók ugyanolyan lelkesedéssel, megunhatatlanul nézik világszerte az epizódokat. Én is, bármikor bármelyik részt még úgy is, hogy a jelenetek közül rengeteget már kívülről fújok.

Felemelő érzés lehetett az alkotóknak, amikor először ült össze a hat színész felolvasni a pilot epizód szövegét és azonnal érezték, hogy helyes döntéseket hoztak, most valami igazán nagy dolog kezdődik mindannyiuk életében. Voltak próbálkozások, hogy például Courtney Cox eredetileg Rachel szerepét szerette volna, de hála az égnek végül Monica lett. Mindegyik karakter-színész párosítást tökéletesen eltalálták. Egyébként én nagyon szeretem, hogy a hat szereplő barátsága olyan, hogy nemcsak akkor működik, ha mind a hatan együtt vannak, hanem külön-külön is igaz barátok mindenféle párosításban. Együtt éreznek a másikkal, együtt nevetnek és nincs olyan, hogy klikkesedés. Legalábbis én sosem éreztem ezt egyik epizódban sem. Persze vannak olyan szoros kötelékek, mint Chandler és Joey barátsága, de a többiek nincsenek kirekesztve, a bizalom az alap mind a hat ember között.

Talán azért tud ennyi néző azonosulni a történetükkel, mert teljesen hétköznapi életet élnek a karakterek. New York, munka vagy épp munkanélküliség, barátok, szerelmek, gyermekvállalás kérdése, családi konfliktusok, mindez elképesztően eredeti humorral megfűszerezve.

A rajongók évek óta reménykedtek és kampányoltak, hogy legyen folytatás a 10. évad után, és ez a nap is elérkezett. Pontosabban nem folytatást kapunk, amit én egyáltalán nem bánok, mert szerintem a 10 évad abszolút egy kerek, egész történet lett. A hat jóbarát sok év után újra találkozik, ellátogatnak a stúdióba, beszélgetnek, felidézik az ikonikus jeleneteket, pillanatokat, szöveget olvasnak fel, és megjelennek páran a mellékszereplők közül. Szerintem ez nagyon jó lesz, sok-sok érzelemmel, emlékkel és nemcsak a színészeknek, hanem nekünk is igazi élményt jelent majd. Nagyon kíváncsian várom, holnaptól, azaz május 27.-től, egy időben az amerikai premierrel elérhetővé válik az HBO Go kínálatában. 

Képek forrása: Pinterest, HBO Go, saját

Boris Vian: Tajtékos napok

Boris Vian nevével először 2013-ban, a Tajtékos napok filmfeldolgozása kapcsán találkoztam. Moziban láttam az alkotást, mely rögtön felkeltette a kíváncsiságomat. Azóta terveztem, hogy könyvben is szeretném ezt a történetet megismerni, és most végre elolvastam a regényt.

A fülszöveg

A ​Boris Vian – életműsorozat kilencedik köteteként megjelenő Tajtékos napok kétségkívül a szerző legismertebb, legnépszerűbb műve. Ez volt az első magyar nyelvre lefordított Vian-regény (1969), és ugyanúgy, ahogy a világ minden táján, nálunk is villámgyorsan kultuszkönyvvé vált, s immár több mint negyven éve „kötelező olvasmánya” az újabb és újabb ifjú generációknak.

A Tajtékos napok nem csupán a XX. század „legmeghatóbb szerelmes regénye” (Raymond Queneau), hanem világunk tükre is, így aztán a könyv lapjain az élet szépségei – a szerelem és a zene – mellett szomorú és rút dolgokkal is találkozunk. Az ifjúkor biztonságos és gondtalan világát kényszerűen maga mögött hagyó Chloé és Colin, illetve Alise és Chick a gépnyulak, a hóvakondok, a gyilkos lótuszvirágok és a földből kinövő puskacsövek ijesztő univerzumába csöppen. A fiatal pároknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a felnőtt lét csupa kényszer (felelősség és munka), a szerelem és a boldogság pedig rémesen törékeny. Még szerencse, hogy mindezt Boris Vian meséli el nekünk, aki a történet legszomorúbb pillanataiban is képes megnevettetni minket.

Kiadó: Helikon, 2020

Oldalszám: 288

Moly-adatlap: itt

Az új kiadás meseszép borítója első pillantásra felhívja magára a figyelmet és hűen tükrözi azt a különleges világot, amit a történet elénk tár. Mivel a filmet már láttam, tudtam, hogy egy rendkívül színes és egyedi képzelettel rendelkező író könyvét fogom olvasni, és a kötet nem okozott csalódást. Nagyon sokak kedvenc története, már értem, hogy miért. Bár számomra nem lett minden idők legszebb szerelmi története, mégis teljesen magával rántott ez a látszólag meseszerű világ a maga színes-szagos mindennapjaival. Semmihez sem hasonlítható képi világot ír le Vian, mely egyszerre különc és bohém, de megvan benne a kellő érzelmi töltet és komolyság. Csakúgy, mint szereplőiben. A főszereplők, Colin és Chloé első pillantásra egymásba szeretnek, mely szerelemről hamar kiderül, hogy erős köteléket jelent számukra és megtalálták egymásban az igazi társat. Egy olyan szerelmi történetet tart kezében olvasó, ami lehet, hogy alapjaiban átlagosnak mondható, azonban az az írásmód, amivel Vian bemutatja a történetet, messze felülmúlja az átlagos romantikus könyvek színvonalát.

Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy nagyszerű, színes és pörgős mesefilmet néznék, ahol bármi megtörténhet. Azonban a Tajtékos napok sokkal több, mint egy vidám életmese. Valódi érzelmeket vonultat fel és metaforikussága csak egy játék, melyen át kell látnia az olvasónak ahhoz, hogy megértse a könyv mondanivalóját. Ebben a világban nem szokatlan, ha egy zongorajátékkal koktél keversz, vagy épp ha egy korcsolyapályáról halottakat söpörnek le. Egy idő után elengedtem olvasás közben, hogy mindent a realitás talaján kezeljek, és elkezdtem élvezni a történet képi világát. Eleinte persze furcsa érzés volt megismerni az író látásmódját, de hamar megértettem, hogy el kell rugaszkodnom fejben a valóságtól.

Rögtön az első oldalakon feltűnt, hogy az író mennyire sok hasonlatot és metaforát használ, és hamar világossá vált, hogy az egész történet egy hasonlat. Életre, érzésekre, betegségre, az élet kihívásaira. A Tajtékos napok egy színes, elképesztően szép történet, mégis benne van a szomorúság és elmúlás fájdalma is. Összességében olyan élményt számomra ez a könyv, ami maradandó, még úgy is, hogy egyébként nekem nem lett kedvenc. Semmiképpen sem szerettem volna kihagyni ezt a történetet, örülök, hogy elolvashattam.

Képek forrása: Pinterest, Google