Elena Ferrante nevével először a népszerű Nápolyi-regényei kapcsán találkoztam, első olvasmányom tőle azonban mégsem ez lett. Választásom Tékozló szeretet című különálló történetére esett, mely egy kis alakú, rövid, de annál tartalmasabb regény. Köszönöm a Park Kiadónak a recenziós példányt.
Eredeti megjelenés: 1992
Kiadó: Park Könyvkiadó, 2020
Oldalszám: 212
Megrendelheted: itt
Moly-adatlap: itt
A történet középpontjában egy anya-lánya kapcsolat áll, mely számomra az első oldalaktól kezdve nagyon érdekes volt. Többnyire rejtélyesnek és kiismerhetetlennek találtam Delia és édesanyja, Amalia kapcsolatát, ráadásul szokatlan módon ábrázolta az írónő, mert azzal kezdődik a történet, hogy az édesanya elhunyt.
Delia hazatér szülővárosába, Nápolyba, hogy elrendezze édesanyja temetését és dolgait, bár tart attól, hogy mi vár rá a városban. Hazatérve megrohamozzák az emlékek, jók és rosszak egyaránt, és kezd körvonalazódni az olvasó és Delia számára is, hogy édesanyja élete milyen volt. Mivel régóta többnyire telefonon tartották a kapcsolatot, ezért a lány nem lehetett teljesen tisztában azzal, hogy édesanyja milyen személyiség, mik történtek vele a mindennapokban.
A lány Amalia lakására érkezve döbben rá, hogy mennyire nem ismerte igazán az anyukáját. És ez alapjaiban változtat meg benne sok mindent, és világossá válik számára, hogy mennyi mindent nem tudott édesanyjáról és most már túl késő megismernie őt. Több időt kellett volna vele töltenie, elfogadóbbnak és türelmesebbnek kellett volna lennie vele.
A történetben a jelen és a múlt éppen annyira keveredik össze, hogy a végén összeálljon egy teljes egésszé. Megismerhetjük Delia gyerekkorát, legalábbis emlékképeket, amiket akkor nem feltétlen értett gyerekfejjel, később felnőttként azonban utólag sok dologra rájött édesanyjával kapcsolatban. Amalia halálának körülményei azonban majdnem végig rejtve maradnak, és talán emiatt éreztem megfoghatatlannak az egész történetet.
Néhol olyan volt, mint egy nyomozás és krimi, máshol pedig romantikus jegyeket mutatott a történet. Viszont ami a legjellemzőbb rá és erre voltam a leginkább kíváncsi a könyv olvasása előtt a kiválasztásakor: Elena Ferrante írási stílusa. Azért is szerettem volna régóta olvasni Elenától, mert ő egy olasz regényíró, viszont a neve fedőnév, és senki nem tudja, hogy egy nőt vagy egy férfit takar.
A regény írójának kilétét teljes homály fedi.
A kiadójával, szerkesztőkkel online tartja a kapcsolatot, úgy tudom, viszont soha senki nem találkozott még vele. Elképesztő történet ez a mai világban, ahol egy másodpercbe telik kapcsolódni a világhálón gyakorlatilag bárkihez a világ bármely két pontján, ő ez alól kivétel. Hogyan lehetséges ez? Hogyan tudja valaki megőrizni íróként évekig az anonimitását? Nem tudom erre a választ, mindenesetre eszméletlen kíváncsi voltam rá, hogyan ír, milyen stílusban és esetleg ebből lehet-e bármire is következtetni az író kilétéről. Jelentem: nem.
Összességében egy nagyon gondolatébresztő és olvasmányos könyvélményt kaptam, nagyon örülök, hogy ez lett az első olvasmányom Elenától, és kíváncsian várom a következőt.
Amire végezetül még szeretnék kitérni, az a borító. Első pillantásra figyelemfelkeltő a színei és a fej nélküli nő miatt, rögtön azon kezdtem el gondolkodni olvasás előtt, hogy vajon ennek milyen jelentősége lesz a történetet tekintve. Most, hogy már ismerem a regényt, egyértelművé vált, hogy szimbolikus jelentősége van a borítónak. Egy nőről szól, akit a saját lánya alig ismer és végig az után nyomoz, hogy ki volt az ő édesanya, mi járt a fejében. A borító fej nélküli nője egyébként egy elegáns, nagyvilági stílusú valakit ábrázol, és Amalia pont ilyen volt. Csak épp erről lánya rendkívül keveset tudott.
Képek forrása: Pinterest, saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése