Az írónőtől ez a harmadik olvasmányom és azt kell, hogy mondjam, igazán kitett magáért. Sajnos sokáig halogattam a kötet elolvasását, nem kellett volna. Különleges történet egy olyan nőről, aki vállára vette a világ összes problémáját és nehezen ugyan, de sikerül leküzdenie az akadályokat a boldogság felé vezető úton.
A történetről röviden
Főhősnőnk Elizabeth, aki testvére gyermekét neveli Baile na gCroíthe–ban (Írország egy eldugott kis városa), belsőépítészként dolgozik és épp egy nagy projekt becserkészésére készül. Édesanyja gyerekkorában elhagyta a családot, így apjukra maradt testvérével Saoirse-vel (kiejtése „szíörsá”, és a könyv végére nagy nehezen sikerült megjegyeznem, hogyan kell mondani xD), azonban apjuk sem nevelte igazán őket, így Elizabeth vállalta magára húga nevelését. Elizabeth egy felelősségteljes, szorgalmas felnőtté vált, testvére azonban kicsapongó életet él a mai napig (alkohol és egyéb problémák). Ebből kifolyólag történhetett meg, hogy felelőtlenül gyermeket vállalt és végül Elizabeth vette magához a kicsit, anyja helyett anyja lett, immáron másodszor nevel gyermeket, azonban nem a sajátját. Ketten éldegélnek egy nagy, gyönyörű házban, nehézségek persze így is akadnak, amikor épp felbukkan Saoirse és minden egyes alkalommal káoszt hagy maga körül. Elizabethnek nincs párkapcsolata, bár voltak férfiak mellette, de az évek és a sok nehézség megkeményítették a szívét. Aztán egyszer csak megjelenik Ivan, a rejtélyes és kiismerhetetlen idegen. És hogy miért olyan rejtélyes? Azért, mert láthatatlan.
Amennyire vékony a könyv, annyira tartalmas. A hangulata nagyon különleges, mert eleinte nem tudtam hova tenni a fejemben, amit olvasok. Az, hogy egy szereplő láthatatlan, nem szokványos. Persze egy fantasyben igen, de egy romantikusnak titulált történetben egyáltalán nem. Először nehezemre esett úgy kezelni ezt a karaktert, hogy ő tényleg, valóban láthatatlan. És akkor egyszer csak láthatóvá vált Elizabeth számára, de mások mégsem látták őt, így csak kapkodtam a fejem, hogy most mi is van. :D
Elizabeth karaktere nagyon visszafogott, az egész könyvre rányomja a bélyegét az őt körülvevő szomorúság. Nem nyomasztó a könyv hangulata, de nem is az a tipikus romantikus, könnyed történet. Erre mindenkit figyelmeztetni szeretnék, aki nekiáll elolvasni. A könyv felétől kezd megnyílni az olvasó számára a főhősnő, megmutatja azt az énjét, amit sok-sok éve elzárt a környezetétől és végre tud ismét mosolyogni, megélni a pillanatot és vállalni önmagát. Egyik kedvenc ilyen momentumom az volt, amikor Ivan hatására a szokásos reggeli kávéját az utcán szétfröcskölte a szokásos kávézója előtt, hogy felébredjen az egész város. Persze jelképesen, de mégis ez a tett felszabadított valami olyat benne, amitől újra képes hinni abban, hogy boldog lehet, nem törődve azzal, hányan nézik bolondnak, hogy ki mer lépni a komfortzónájából.
Nehéz egy olyan főhősnővel azonosulni, aki feladta már a reményt a boldogságra és nagyon megkeményítette magát az elmúlt nehéz évek során, én ehhez túlságosan optimista vagyok. Ennél az olvasásnál inkább kívülállónak éreztem magam, de ez nem vett el az olvasás élményéből, megfigyelő voltam és drukkoltam, hogy jóra forduljon minden a szereplők életében. Cecelia Ahern nagyon ért hozzá, hogy hogyan kell lebilincselő, érdekes regényt írni, és hogy a szereplői szerethetőek legyenek. Eddig mindegyik olvasmányom ilyen volt tőle, bár azt is el kell mondanom, hogy ez a regény kissé elmarad az eddigi két olvasmányomtól.
Az utolsó harmada, valamint a befejezés tetszett igazán a történetnek. Az írónő gyönyörűen tud fogalmazni, nagyon szeretem az írói stílusát. Tudtam volna még olvasni, ha egy kicsit jobban kibontotta volna a karaktereket és több a cselekmény, örültem volna neki. De a lényeg így is átjött egyébként.
Összességében tetszett a könyv, olvastatta magát, azonban mégsem lett kedvenc. Továbbra is a szivárványos könyv (Ahol a szivárvány véget ér) a nagy-nagy kedvenc em, azonban bátran ajánlom ezt a történetét is azoknak, akik szeretik az írónő műveit. Számomra nem okozott csalódást, de átütő erejű sem volt a történet.
Főhősnőnk Elizabeth, aki testvére gyermekét neveli Baile na gCroíthe–ban (Írország egy eldugott kis városa), belsőépítészként dolgozik és épp egy nagy projekt becserkészésére készül. Édesanyja gyerekkorában elhagyta a családot, így apjukra maradt testvérével Saoirse-vel (kiejtése „szíörsá”, és a könyv végére nagy nehezen sikerült megjegyeznem, hogyan kell mondani xD), azonban apjuk sem nevelte igazán őket, így Elizabeth vállalta magára húga nevelését. Elizabeth egy felelősségteljes, szorgalmas felnőtté vált, testvére azonban kicsapongó életet él a mai napig (alkohol és egyéb problémák). Ebből kifolyólag történhetett meg, hogy felelőtlenül gyermeket vállalt és végül Elizabeth vette magához a kicsit, anyja helyett anyja lett, immáron másodszor nevel gyermeket, azonban nem a sajátját. Ketten éldegélnek egy nagy, gyönyörű házban, nehézségek persze így is akadnak, amikor épp felbukkan Saoirse és minden egyes alkalommal káoszt hagy maga körül. Elizabethnek nincs párkapcsolata, bár voltak férfiak mellette, de az évek és a sok nehézség megkeményítették a szívét. Aztán egyszer csak megjelenik Ivan, a rejtélyes és kiismerhetetlen idegen. És hogy miért olyan rejtélyes? Azért, mert láthatatlan.
"– Tudod, milyen érzés, amikor valaki mintha veled lenne? És bár nem mindenki hiszi el, mégis tudod, hogy ott van?"
 |
| Csodálatos helyen, egy ír kisvárosban játszódik a történet,amit így képzelek el |
"Az emberek elfelejtik, hogy vannak lehetőségeik."
Elizabeth karaktere nagyon visszafogott, az egész könyvre rányomja a bélyegét az őt körülvevő szomorúság. Nem nyomasztó a könyv hangulata, de nem is az a tipikus romantikus, könnyed történet. Erre mindenkit figyelmeztetni szeretnék, aki nekiáll elolvasni. A könyv felétől kezd megnyílni az olvasó számára a főhősnő, megmutatja azt az énjét, amit sok-sok éve elzárt a környezetétől és végre tud ismét mosolyogni, megélni a pillanatot és vállalni önmagát. Egyik kedvenc ilyen momentumom az volt, amikor Ivan hatására a szokásos reggeli kávéját az utcán szétfröcskölte a szokásos kávézója előtt, hogy felébredjen az egész város. Persze jelképesen, de mégis ez a tett felszabadított valami olyat benne, amitől újra képes hinni abban, hogy boldog lehet, nem törődve azzal, hányan nézik bolondnak, hogy ki mer lépni a komfortzónájából.
 |
| A történet két fontos helyszíne |
Nehéz egy olyan főhősnővel azonosulni, aki feladta már a reményt a boldogságra és nagyon megkeményítette magát az elmúlt nehéz évek során, én ehhez túlságosan optimista vagyok. Ennél az olvasásnál inkább kívülállónak éreztem magam, de ez nem vett el az olvasás élményéből, megfigyelő voltam és drukkoltam, hogy jóra forduljon minden a szereplők életében. Cecelia Ahern nagyon ért hozzá, hogy hogyan kell lebilincselő, érdekes regényt írni, és hogy a szereplői szerethetőek legyenek. Eddig mindegyik olvasmányom ilyen volt tőle, bár azt is el kell mondanom, hogy ez a regény kissé elmarad az eddigi két olvasmányomtól.
"Sose vegyük magától értetődőnek, amikor valaki a szemünkbe néz –
fogalmunk sem lehet, micsoda szerencse! Sőt, még csak nem is szerencse,
fogalmunk sincs, milyen fontos észrevenni, még ha dühös is az a
tekintet. Amikor figyelmen kívül hagynak, amikor átnéznek rajtunk, akkor
kezdjünk el aggódni."
Az utolsó harmada, valamint a befejezés tetszett igazán a történetnek. Az írónő gyönyörűen tud fogalmazni, nagyon szeretem az írói stílusát. Tudtam volna még olvasni, ha egy kicsit jobban kibontotta volna a karaktereket és több a cselekmény, örültem volna neki. De a lényeg így is átjött egyébként.
Összességében tetszett a könyv, olvastatta magát, azonban mégsem lett kedvenc. Továbbra is a szivárványos könyv (Ahol a szivárvány véget ér) a nagy-nagy kedvenc em, azonban bátran ajánlom ezt a történetét is azoknak, akik szeretik az írónő műveit. Számomra nem okozott csalódást, de átütő erejű sem volt a történet.
