Moly-adatlap: itt
Megrendelheted: itt
Margaret Atwood az egyik kedvenc írónőmmé vált és legutóbb magyarul megjelent regénye már az ötödik olvasmányom volt tőle. Ezáltal most már ismerem egyedülálló írási stílusát és különleges gondolkodásmódját. Az írónő hihetetlen tehetséggel alkot meg olyan társadalmakat, amik teljesen rabul ejtik az olvasót. Világsikere, A szolgálólány meséje óta most olvastam tőle újra disztópiát és abszolút azt a színvonalat hozta, amit eddigi regényei.
A Legvégül a szív egy olyan elképzelt társadalomban játszódik, mely szigorú korlátok között ugyan, de biztosítja lakói számára a jólétet és biztonságot. Az egész olyan, mint egy jól felépített tv-reklám: látszólag minden szép és jó ezen a helyen, mindenki boldog és biztonságban van, miközben belülről egyértelműen elkezdenek látszódni a gyenge pontjai.
A főszereplő házaspár, Stan és Charmaine a munkanélküliségből és hajléktalanságból menekülve lép be ebbe a világba, Consilience városába, a Pozitron Projektbe. Eleinte úgy tűnik, hogy minden teljesen rendben van, lehetőséget kaptak egy jobb életre, jobb körülményekre és látszólag boldogok, jobb életük lett. Azonban elég egyetlen hiba, egyetlen ballépés, és a rendszer megborul, visszavonhatatlan következményei lesznek minden tettnek.
A cselekmény mellett nekem főleg azok a kérdések váltak érdekessé olvasás közben, amik társadalmi témákat feszegetnek, illetve a férfi-nő kapcsolatról szólnak. Ilyen például a társadalmi közösségvállalás kérdése, hol kezdődik az egyén és hol a közösség felelőssége egy probléma megoldása során. De főleg azok a részei tetszettek legjobban a történetnek, ahol azt mutatta be Atwood, hogy Stan és Charmaine házasságának dinamikája hogyan alakul, ha az egyik fél elbizonytalanodik a kapcsolatot illetően. Érdekes volt látni, hogy Consilience városán kívül, azaz a projekt előtt mennyire kapaszkodott egymásba a két ember, azonban bekerülve a projektbe megváltozott minden. Összetartásuk és bizalmuk a másik felé megrendült, látszólag végérvényesen, bár a könyv végére az írónő rendesen megcsavarta a szálakat.
Olvasás közben teljesen elbizonytalanodtam, hogy vajon ez a két ember szereti-e még egymást, mit éreznek a másik iránt és hova fajulhat a házasságuk, ha nem tesznek érte valamit. Ebben a rendszer sem volt segítségükre, hiszen gyakorlatilag elválasztott egymástól Stant és Charmainet, és járták a saját útjukat. Atwood ért ahhoz, hogy hogyan mutasson be érzelmeket és érzéseket a szereplők párbeszédeink keresztül. Elég egy-egy elejtett félmondat, egy feltett kérdés, és az olvasó számára világossá válik sok minden. Bárcsak olykor a valóságban is így lenne, nem bánnám. Mindig azt mondom, hogy a kommunikáció a kulcsa mindennek, legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról az életünkben. Azonban ez korántsem ilyen egyszerű a valóságban, mint ahogyan azt elképzelem.
Mindez a regényben sem egyszerű feladat, különösen egy olyan szigorúan ellenőrzött világban, mint Consilience. Erősen emlékeztet a történetben szereplő, rengeteg szabállyal és korláttal ellátott társadalom Gileádra, Ott azonban a nők kerültek célkeresztbe, itt viszont nők és férfiak egyaránt. Nagyon könnyen haladtam a könyv olvasásával, teljesen magával rántott a történet. A cselekmény izgalmas és sokszor meglepő volt, pont ezt várja az ember egy disztópiától. Azt a kiszámíthatatlanságot, amitől letehetetlenné válik a könyv.
“Mégis, zavar, ha megtudom, hogy akaratlanul megbántottam valakit. Kizárólag szándékosan akarok bántani másokat.”
08.21. Könyv és más
08.23. A Szofisztikált Macska
08.25. Spirit Bliss Sárga könyves út
08.27. Readinspo
08.29. Pandalány olvas
08.31. Sorok között
09.02. Booktastic Boglinc
