Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Olyan ez a könyv számomra, mint egy lélekbonbon.

 

Éreztetek már úgy, hogy egy könyvet Nektek írtak? A tiétek, pedig még nem is olvastátok? Várjátok, megszerzitek és pontosan olyan, amilyennek szerettétek volna?

Imádom a Gilmore girlst, számomra ez a sorozat a sorozatok sorozata (pedig mellette jó néhányat láttam már és nézek jelenleg is). Lauren Graham hatalmas nagy kedvencem lett a sorozat által (a többi szereplővel együtt egyébként). Elfogult vagyok vele, imádom a humorát, a stílusát és igazán szimpatikus nő. Miután eljutott hozzám a hír, hogy angolul megjelent az önéletrajzi könyve, nem volt kérdéses, hogy elolvasom-e, amiben saját magáról mesél, karrierjéről, a Gilmore girlsről, a sorozat első és a 9 év utáni újabb forgatásáról. Nagyon vártam, hogy megjelenjen a GABO Kiadó gondozásában, de angolul is mindenképpen elolvastam volna. Az idei Könyvfesztiválra hozta el a kiadó a kötetet, amit ott meg is kaparintottam és hazaérve rögtön nekiestem az olvasásnak. Faltam a lapokat, hajtott a kíváncsiság, ugyanakkor azt sem akartam, hogy hamar vége legyen.

"Az egész forgatás idején legtöbbször hálát éreztem. Minden élményt megbecsültem, és minden jelenetet úgy élveztem ki, ahogy az eredeti sorozatban nem. Ez részben azért volt, mert emberileg és szakmailag is máshol tartottam – már nem voltam új, és sokkal pontosabban éreztem, milyen szerencsés vagyok, hogy ennek a stábnak a tagja lehetek."

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, igazából nem tudtam, mire számítsak. Azt reméltem, hogy ez a könyv olyannak fogja bemutatni Laurent, amilyen Lorelai Gilmore: közvetlen, vidám, jó humorral megáldott, pörgő nyelvű nő, akit nagyon lehet szeretni. És annyira örülök, hogy nem kellett csalódnom! Lauren és Lorelai rendkívül hasonlítanak egymásra. Valószínűleg ezért is tudta hitelesen eljátszani őt. Az elején, a gyerekkorról szóló rész érdekes volt, néhol meglepő infókkal, aztán végre jöttek a várva várt oldalak: a Gilmore girls sztori. Ajj, de imádtam olvasni! Nehéz kifejeznem, hogy pontosan mit is érzek a sorozattal, Laurennel és ezzel a könyvvel kapcsolatban. Annyira szeretem, szinte a "barátnőimnek" tartom Lorelait és Roryt, hiába kitalált személyek. Sorozatok jöhetnek-mehetnek, de a Gilmore-lányok mindig itt lesznek nekem. Bármikor tudnám nézni, jókedvre derít, gyógyír a nehezebb időszakaimban. Megunhatatlan!
Az alábbi jelenetet eddig egyszer sem sikerült könnyek nélkül végignéznem (pedig már jó pár GG-maratonon túl vagyok):

"Az évad legjobb pillanata a kilencedik rész, „A tékozló lány visszatér”, amelyben Lorelai és Rory újra találkozik. Lorelai azt mondja Rorynak: „Jóval ezüstösebb vagy, mint amilyenre emlékeztem.” Imádom ezeket a költői kis részleteket! És az az ölelés igazi volt ám! Mindketten izgatottan vártuk, hogy újra boldogabb idők következzenek."

És hogy évadonként külön vette őket, az évadzáró részeket kiemelve?! Olyan jó érzés volt megtudni, hogy ő mindezt hogyan élte meg, milyen volt a sorozat beindulásának folyamata, és hogyan látta a vele dolgozó színészeket, milyen a kapcsolata velük. Szinte megállt a szívem, mikor azt olvastam, hogy majdnem egy másik sorozat lett a munkája Laurennek a GG indulásakor és kérdéses volt, hogy vajon melyiknél marad. Micsoda mázli, hogy végül ő lett Lorelai!

A könyv megmelengette a szívemet, legszívesebben mindenhova magammal cipelném, mint egy kabalát. Lauren humora hihetetlen, kissé elkalandozik egy-két résznél, de mire esetleg az agyára menne az olvasónak, addigra visszatér a tárgyhoz, összeáll a kép és újabb információk derülnek ki az életéről. Olyan klassz érzés volt az ő szemszögéből megismerni az imádott sorozatomat, plusz az életéről is megtudni számos új infót. (Alexis Bledel is írhatna egy ilyen jellegű könyvet, haha!)

Az utolsó, körülbelül 40 oldalt szinte lélegzetvisszafojtva olvastam. Lauren a Gilmore girls - A Year in the Life epizódok forgatásáról mesél ezeken az oldalakon, többek között megosztja velünk a hetven napos forgatási időszak alatt írt naplóinak bizonyos részeit. Annyira szerettem volna még több apró részletet, pillanatot és sok-sok momentumot megismerni azokból a napokból. Az érzéseiről, benyomásairól, jelenetekről ír, és többek között arról is, hogy mi a véleménye a befejezésről és az utolsó mondatról. Emlékszem, amikor még csak reménykedtünk a folytatásban és nem volt semmi sem biztos. Hihetetlen érzés volt, amikor kiderült, hogy tényleg megvalósul és kapunk még egy kis Gilmore-életérzést és visszatérnek szinte mindannyian a képernyőre a szereplők közül. Sosem felejtem el. Persze nem ugyanolyan, mint az első hét évad, de ez részletkérdés.

Az egyik kedvenc pillanatom az új részekből

Nagyon megható volt az a rész, ahol megemlékezett Edward Herrmannról (ő alakította az édesapját, Richardot a sorozatban és a színész 2014. december 31-én hunyt el). Nélküle az új részek nem az igaziak. Az ő karaktere rengeteget adott hozzá a történethez, ez az első hét évadban is abszolút érezhető volt. És ahogyan a könyvből Laurentől megtudjuk, a színész személyisége is ilyen volt:

"Magas és barátságos volt, óriási egyéniség. Így aztán a hiányát is megéreztük, a szobák egészen másnak hatottak zengő hangja és vidám nevetése nélkül. Kelly azon az első napon beszélt hozzá.

– Ed, tudjuk, hogy itt vagy, és hiányzol – mondta, és mindenki elhallgatott."

A borító szerintem zseniális lett. Külön örülök, hogy nem változtattak szinte semmit az eredetin és nincs eltérés az angol verzióhoz képest. 

A könyvben képek is találhatók, egy-egy gyerekkori fotó Laurenről, közös kép az édesapjával, későbbi képek a karrierje kezdetéről, aztán Gilmore-os képek. Ezek mind-mind hozzáadnak az élményhez, amit e kötet olvasása nyújt.

Nagyon-nagyon örülök, hogy elolvashattam, örök darab marad a polcomon és szerintem minden igazi Gilmore girls-rajongónak kötelező darabnak kellene lennie. 

"Olyan nagy dolog volt, olyan csodálatos, és nekem annyira fontos!"

Nekünk is. Köszönjük! ❤ 

Képek forrása: saját, Google, Instagram

Bloggereknek áll a világ! - avagy az első Könyvfesztiválos élményem

Mindenkinek van bakancslistája. Akkor is, ha számon tartja, és akkor is, ha nem. Mindenkinek vannak vágyálmai, amiket szeretne látni, kipróbálni, legalább egyszer az életben átélni. Nekem is van bakancslistám, és idén több tételt is "kihúzhatok" róla, ha minden jól megy. Az egyik első ilyen esemény volt idén a XXIV. Budapesti Könyvfesztiválon való részvétel. Két dolog miatt vártam igazán ezt az eseményt: egyrészt még sosem voltam ilyen rendezvényen és már több éve sóvárogva figyeltem mások karcait róla, másrészt pedig végre személyesen is találkozhattam drága Vikivel (Könyvmánia blog) és Anettal, akiket a Molyon ismertem meg, valamint Annával (Lap Lap után blog). Mindegyikőjükkel élmény volt találkozni, megismerni őket személyesen. :)

Nagyon izgalmas napnak néztem elébe április 21-én, pénteken. A vonatom fél 7-kor kidöcögött a pápai állomásról és elindultam. Imádok vonatozni, pontosabban maga az utazás az élmény, nem is annyira az eszköz az érdekes. Úton lenni, várni valamire és megérkezni. Mindegyik nagyon fontos állomás. Útitársam Az üzlet című könyvtári kötet volt, illetve a vonaton egy kávé segítségével és a zenéimmel próbáltam feléledni, mire Budapestre érek (A Szépség és a Szörnyeteg filmzenét hallgatom március vége óta, tökéletes vonatozáshoz is, jelentem).

Vonatút könyv nélkül?Soha!

Nos, Pestre sajnos nem sűrűn jutok fel, közel 3 órás az út, de amikor egy-egy napra sikerül felutaznom, nagyon élvezem. Ez most is így történt. Szeretem a nyüzsgést, a hatalmas épületeket, az érdekes helyeket és vártam ezt a pénteket. :) A Keletibe ért a vonatom, ahol unokatesómmal (@Nüx_Játékterme) találkoztam, elmetróztunk a Szabó Ervin Könyvtárba, ami egy könyvmoly számára maga a Kánaán. Hatalmas, több szintes, gyönyörű és ahova csak nézel, könyveket látsz.

Ahhoz, hogy megnézhesd a könyvtár belsejét, vagy beiratkozol, vagy veszel egy olvasójegyet, amivel viszont nem tudsz kölcsönözni. De ott helyben olvasni igen, és ez a kártya egy évid használható. Természetesen kihagyhatatlan dolog volt, egyébként csak 200Ft ez a „vendégjegy”. A könyvtár nagyon szép, mi négy szintet néztünk végig, legfelül volt a legérdekesebb, szinte mint egy kastély, olyanok ott az olvasótermek. Hihetetlen számomra, hogy itt tényleg bemehetsz, leülhetsz és ha akarod, az egész napodat ebben a csodás környezetben töltheted és olvashatsz. Nem ilyen könyvtárakhoz vagyok szokva, így ha úgy hozza a sors a közeljövőben, hogy felköltözöm Pestre (ez még egy abszolút képlékeny ötlet), akkor tuti bebetonozom magam ide. :D Szóval, a lényeg, hogy meseszép könyvtár, mutatom:

Ezután beültünk egy remek kávézóba, a Csendes Létterembe, ami annyira szürreálisan nézett ki, hogy az valami hihetetlen!Olyan volt, mintha egy szolid kávézót kereszteztek volna egy romkocsmával. Sok kicsi asztal, a falon pedig ki tudja mennyi összeszedett lim-lom, amik az egészet olyanná teszik, mintha Csodaországban járnánk. Viszi az ember szemét kávézás/teázás közben. Nézzétek csak meg!És még hány ilyen hely lehet Pesten, te jó ég!

Déltől pedig a következő állomásom a Millenáris volt, ahova elég könnyen el lehet jutni metróval, pici sétával. Ott találkoztam először Vikivel és Anettal, nagyon jó érzés volt megismerni végre élőben is a lányokat. A Könyvfesztivál területe hatalmas, összesen három helyszín (két belső, egy külső), de abszolút átlátható, nem lehet elkeveredni. Utoljára akkor jártam itt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Csodák Palotája még ebben az épületben működött és itt próbáltuk ki barátaimmal a mindenféle érdekes dolgokat. Az épületbe beérve egyből felismertem.

Az információs pultnál kapott térkép nagy segítségünkre volt, bár igazából a térkép akkor a leghasznosabb, ha sietsz, célirányosan keresel egy adott kiadót és nem akarsz máshol körbenézni. Mi inkább végigmentünk mindenhol és megnéztük, ami épp érdekelt minket. A tervezett vásárlásaim többsége megvalósult, feleslegesen nem vettem semmit, viszont két olyan kötet volt, amit kicsit sajnálok, hogy nem szereztem be, de ami késik, nem múlik. Bezsebeltünk néhány könyvjelzőt, könyves medált, prospektusokat is, és szert tettem egy Dream Válogatásos bögrére is. Máris mutatom a szerzeményeimet:

Nagyon szuper nap volt, igazi élmény és remélem, hogy jövőre is el tudok majd menni. Idén még hátra van a Könyvhét is, amire nem biztos, hogy eljutok, de nagyon örülnék neki, szintén bakancslistás esemény. Feltöltött ez a nap. Hosszú volt, sokat vonatozós, de minden percéért megérte!

Képek forrása: saját fotók

Antilányregény

Nehéz elkezdeni Mona Awad Antilányregényének értékelését, mert a könyv egy igencsak komoly, nehéz témát feszeget. Testképzavar, önbizalomhiány, örökké tartó fogyókúra. Csupa ijesztő kifejezés, amikről nehéz beszélni, megélni és leküzdeni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem minden oké és nincsenek ilyen jellegű problémáim, de ettől a könyvtől nem változott különösebben a véleményem a témával kapcsolatban.

Kíváncsian vetettem bele magam ebbe a cukormázas külsejű, szemet gyönyörködtető kötetbe, azonban a tartalom teljesen más, mint amilyennek képzelnénk a borító alapján.

A könyvről röviden

Főhősünk Elizabeth (Lizzy, Liz), aki tizenéves kora óta súlyproblémákkal küzd, nem érzi jól magát a bőrében. Pasikkal, sminkkel és egyéb dolgokkal kompenzál, szeretetre és szerelemre vágyik, miközben saját magát nem szereti. Holott itt kezdődni az a hosszú folyamat, aminek a vége a boldogság lehetne. A könyv 13 fejezetből áll, különálló címekkel, azonban nem áll össze egy teljes regénnyé a történet, de természetesen mindig érthető egyértelműen, hogy ki beszél: a kilókkal küzdő Liz vagy épp a már lefogyott, idősebb Elizabeth.

Számomra az első fejezetek nem voltak átütő erejűek, sőt, inkább közönségesnek mondanám néhol. Ahogy a pasikról beszéltek, rendkívül felszínes párbeszédek voltak. A kötet felétől észrevehetően komolyabb hangnemre vált a könyv, talán Liz felnőtté válása miatt érezhető, hogy másként lát dolgokat. A legszomorúbb fejezet az volt, amiben már Tommal, a férjével él, lefogyott, kényszeresen ügyel a kalóriákra, az étkezésére és hiába a leadott súlyfelesleg, nem érzi jól magát a bőrében. És ez bizony a házasságára is komoly hatással van. Olyan rossz volt erről olvasni, ahogy üressé vált az élete azáltal, hogy kizárta magát például egy, a férjével kellemesen eltöltött estéből egy étteremben.

Ami nem tetszett és végig rendkívül zavart: a „kövérezés”. A kövér lány így, a kövér lány úgy. Nem értem. Nem csak a két véglet van, hogy a vékony és a kövér emberek. Igenis moletten is lehet valaki csinos, érezheti jól magát a bőrében és nem lehet mindenki pálcika vékony, ami ráadásul sokszor szépnek sem nevezhető. Nagyon-nagyon zavart ez olvasás közben. És igazából konkrét részletekre is kíváncsi lettem volna, pl. hány kiló főhősünk, hozzá milyen magas, mert így nehezen tudtam elképzelni, hogy vajon Liz milyen külső adottságokkal rendelkezik.

Tudom, nehéz téma, de valahogy másra számítottam a könyvvel kapcsolatban. Számomra a kötet csak a felszín kapargatása volt, nem éreztem nagyon mélyrehatónak vagy emlékezetes olvasmánynak sajnos. Érdekes volt, olvastatta magát (egy nap alatt végigolvastam), azonban nem érte el nálam a várt hatást. Nagyobbnak érzem a felhajtást körülötte, mint a valódi tartalmat. Sőt, a Facebookon közölt interjúk elolvasása után többet kaptam a témáról, mint a könyvből.

Ettől függetlenül örülök, hogy elolvastam, mert ezentúl bátrabban nyúlok a hasonló a könyvekhez, és szívesebben mélyedek bele a témába, mert érdekel.

A fájdalom helye

Becsukva a könyvet semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre.

Nehéz szavakat találnom erre a könyvre. Egyszerre nyomasztott, frusztrált, ugyanakkor a remény végig ott volt benne. A csodálatos, meseszép borító egy végtelenül szomorú történetet takar, ezt a cím is sugallja. Első olvasmányom volt Louisa Reidtől és bele sem merek gondolni, honnan jött az ihlet a történethez, remélem nem saját tapasztalat alapján írta meg. Szívet tépő, fájdalmas, ugyanakkor letehetetlen regény, egyértelműen 5 csillagot adok rá Molyon.

A történetről röviden

Audrey, a végzős gimnazista lány édesanyjával és öccsével költözik vidékre, az úgynevezett Majorba és megkezdi utolsó tanévét. A helyszín Anglia, London környéke. Nem messze lakik tőlük Leo, egy kínai srác, aki messziről figyeli a lányt, próbálja megközelíteni. Azonban Audrey más, mint a többi lány. Sokkal nehezebb a közelébe férkőzni, rendkívül zárkózott, ráadásul kényszeresen irányításmániás anyja minden percét felügyeli, amit az iskolán kívül tölt. Így kicsi az esély rá, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, pedig a vonzalom közöttük egyértelműen megvan. Audreyt rejtélyes módon, észrevétlenül fojtogatja a depresszió, sötét álmok gyötrik és egy titok övezi élete minden pillanatát, amiről ő maga sem tud sokáig.
 

"Megéreztem a szabadságot. Megéreztem, hogy ez jó, hogy ezt kellett volna csinálnom évek óta."

Vigyázz, kicsi spoiler következik!

Körülbelül a könyv felére egyértelművé vált számomra, hogy Audrey édesanyja teljesen más, mint amilyennek eleinte megismerhettük. Egyszerűen nem akarja, hogy a lánya boldog legyen. Irányításmániás, hipochonder és sokkal komolyabb problémái vannak mentálisan, mint a lányának, holott ő mondogatja neki folyamatosan, hogy „beteg vagy Audrey”, segítségre van szükséged. Nagyon-nagyon dühített, amit művel. Nem hagyja élni a saját lányát, megfojtja a „szeretetével”, nem engedne senkit a közelébe, pláne nem egy fiút.

"Az ember álmodozik a szabadságról. A szabadság azonban trükkös."

Az első oldalaktól kezdve körüllengi a történetet a sötétség, egyáltalán nem kiszámítható. Végig fenntartotta a figyelmemet, drukkoltam Audreynak és Leónak, együtt éreztem velük. Sokszor volt olyan érzésem, hogy engem is magával ránt szép lassan a Dolog, és már nem tudom, miben reménykedjek a végkifejlettel kapcsolatban. Kilátástalannak éreztem a lány helyzetét, nem tudtam, hogyan lehet mindabból kitörni, amiben ő élni kényszerül. Dühös voltam, aggódtam, és meghatódtam azokban a pillanatokban, amikor egy kicsit jobbra fordult a szereplők sorsa.

"Az a boldogság, ha azért szeretnek, aki vagy, fenntartások és habozás nélkül, anélkül, hogy közben hátralépnél, rápillantanál a telefonodra vagy körbenéznél, hogy mások mit gondolnak. A boldogság bizalom, hit, bizonyosság, hogy a szereteted biztonságban van valaki más szívében."

Bakelit lemez, tánc és egy kis romantika

Pillanatok. Ennyi adatott Audreynak és Leónak. Legalábbis a könyv nagy részében. Annak ellenére, hogy több a kötetben a szomorú pillanat, mint a boldog, ez egy lebilincselő regény. Nem hagy nyugodni, amíg a végére nem érsz, és ki nem derül az igazság.

Köszönöm az élményt az írónőnek, elképesztőt alkotott és nagyon szeretnék olvasni tőle még!

 Képek forrása: saját, favim.com

Calendar girl 1.

Mostanában számtalanszor felbukkant itt-ott Audrey Carlan Calendar girl 1. kötete és felkeltette a kíváncsiságomat, így amikor nemrég a könyvtárunkban megpillantottam, felrúgva a tervezett olvasási listámat muszáj volt kikölcsönöznöm. Bár mostanában kicsit mellőzni szerettem volna a szenvedélyes-erotikus történeteket, de ennek nem tudtam ellenállni. Népszerűsége, a borító és a fülszöveg meggyőzött, hogy ez jó lesz. Összességében így is lett és tetszett a könyv. Az eleje kicsit erőltetett lett, de aztán egy-két fejezet után igazán beindult a sztori és csak faltam az oldalakat. Aztán a könyv felétől átalakult a véleményem, mert egyre izgalmasabb lett a történet, a karakterek érdekesebbek és kiismerhetetlenebbek. Ígéretes kezdete a könyvsorozatnak!

A történetről röviden

Főhősnőnk Mia, aki apja adósságát törlesztve nagynénje escort ügynökségénél vállal munkát. A történet nagyon gyorsan beindul, rögtön az első fejezetben az ügynökségen találjuk magunkat. Szinte semmi felvezetés, vagy egy-két fejezet helyszín- és szereplőbemutatás, az írónő azonnal belecsapott a lecsóba! A lány szerződése egy teljes évre szól, mely idő alatt minden hónapban másik férfi mellett kell villognia, gyönyörűnek és vonzónak lennie. Ennyi. Ez minden egy escort lány feladata, mindezért busásan megfizetik és ha „extra szolgáltatást” vállal, magyarul lefekszik az ügyféllel, akkor pluszpénz üti a markát. Ha-ha, milyen egyszerű is lenne, ha csak ennyi lenne a történet, de számolni kell bizony az érzésekkel és érzelmekkel, egy esetleges szerelemmel. De vajon ki lesz a szerencsés férfi? Januárban a szörfös Wes, vagy februárban a művészlélek és kissé elvont Alec, esetleg márciusban Anthony? Vagy egyikőjük sem?  És ez még csak az első három hónap a munkából. Mia élete sosem volt könnyű, de vajon a szédítő összeg miatt megéri feladni önmagát? Színésznőnek készül, így ez egyfajta gyakorlásnak is tekinthető akár.

A könyvsorozat minden kötete három hónapot dolgoz fel Mia életéből és a lehető legkülönfélébb emberekkel hozza össze a sors. Mindegyik férfi vonzó, ugyanakkor egyikőjüket sem szabad a külsejük alapján megítélni (mint általában az embereket), mert tudnak meglepetést okozni.

Január

Az ügyfél: III.Weston Charles Channing

Sármos, hihetetlenül vonzó pasi, első pillanattól kezdve izzik közöttük a levegő. Ez egy kicsit furcsa volt, hiszen egy napja sem ismerték egymást, de máris édesemnek szólította a lányt, és nem volt közöttük semmiféle távolságtartás a helyzet szokatlansága miatt, pillanatok alatt testileg is közel kerültek egymáshoz. Wes szörfözik, imádja az óceánt, egy hatalmas házban lakik a parton. Filmrendező, aki a legnagyobb sztárokkal dolgozik, tehetséges és népszerű. Fontos számára a családja. Sok mindent megtudtunk róla, azonban úgy igazán mégsem lehetett kiismerni eddig, mert már jött is a következő hónap és az új ügyfél.

Február
Az ügyfél: Alec Dubois

Alec tipikus művészlélek. Elvont, érdekes és sokszor fárasztó is tud lenni. Legalábbis engem lefárasztott a szövege. :D Furcsának találtam, hogy Miával azonnal lángra lobbantak, pedig még pár nappal előtte a lány Wesért volt oda. Vajon tényleg ilyen lehet egy escort lány élete?! Egymás után, futószalagon jönnek a gazdag, jóképű férfiak és neki csak annyi a dolga, hogy szép legyen? Nagyon sekélyes életnek tartom, hiszen a „munkáért” kapott pénz nem minden. Ebből kifolyólag még a könyv felénél sem tudtam azonosulni Mia gondolataival, ugyanakkor érdekelt, hogy mi lesz a sorsa, hogyan folytatódik tovább és vajon mit érezhet a lány. Alec számomra egyáltalán nem volt egy vonzó pasi, ahogy elképzeltem: szakáll, bajusz és szőkésbarna haj. Sokkal inkább a januári pasi, Wes tetszett meg. Persze még hosszú az év, ki tudja kiket és miket tartogat Mia és az olvasók számára.

Március

Az ügyfél: Anthony Fasano

Mia annál a jelenetnél vált szimpatikussá igazán, amikor beolvasott az apját és őt sakkban tartó expasijának, Blainenek. Irritáló, tenyérbe mászó képű férfi, akinek mindene a pénz. Mia itt lett a szememben igazán érdekes főhős és nagyon tetszett ez a jelenet. A harmadik ügyfél okozta a legnagyobb meglepetést a három hónap közül, hiszen itt tényleg színészkednie kellett, semmi szenvedély, csak a külsőségek. Direkt nem árulom el ezt a poént, de annyit elmondhatok, hogy tudta volna még olvasni a márciusról. Ebben volt a legtöbb izgalom és eredetiség. És őszintén szólva ez a rész győzött meg igazán arról, hogy a sorozat többi részét is szeretném elolvasni a közeljövőben.

Képek forrása: saját fotó, favim.com