A víz mélyén

A borító olyan, mint a történetben szereplő folyó: vonz magához, és nem ereszt.

Drága Vikivel közös projektünk kapcsán választottam következő olvasmányomnak Paula Hawkins A víz mélyén című regényét.

Nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. A lány a vonaton után optimistán álltam hozzá, mert az írónő első sikerkönyve kimondottan tetszett és ennek a könyvnek a borítója, a fülszövege meggyőző volt. Kimondottan vártam a történetet, az izgalmat, a feszült hangulatot. De ez csak részben valósult meg sajnos.

Szeretem a hátborzongató, feszült hangulatú könyveket, amiket nem tudsz letenni, ugyanakkor izgulsz a szereplőkért a történet kiszámíthatatlansága miatt. Ilyen élmény volt a Holtodiglan, illetve a Zárt ajtók mögött regények és ezért nagy reményekkel fogtam kezembe ezt a könyvet is.

A történetről röviden

Rejtélyes halálesetek tartják lázban egy angol kisváros, Beckford lakóit. Az áldozatok különös körülmények között ugyanott lelték halálukat: a városka folyójának sötét és misztikus „Folytószakaszán”. A múltban több ilyen eset is történt, több tíz évvel ezelőtt, most két fiatal nő, egy édesanya és egy gimis lány fulladt a folyóba. A kérdés már csak az, hogy mi köti össze ezeket a rejtélyes eseteket és vajon öngyilkosság, idegenkezűség vagy valami más a magyarázat rájuk.

 

Az első harmadában a könyvnek igazából nem is tudtam élvezni a történetet, mert iszonyatosan zavaró volt a sok szereplő. Túl sok, túl zavaros és érthetetlen volt, hogy most ki kicsoda és miért kap szerepet. Körülbelül a felénél kezdtem el élvezni a könyvet, nehezen rázódtam bele, de aztán szerencsére egyre több izgalom következett. 

Az alapötlet remek, a cselekmény a könyv nagy részében fenntartotta a figyelmemet, de a végére belefáradtam. A befejezés nem hozta el azt a feloldozást, amit szerettem volna, a titokzatosság nem volt olyan átütő erejű, mint más pszicho thrillerek esetében. Én inkább krimi műfajba sorolnám.

A karakterek meglehetősen kiismerhetetlenek voltak végig, azonosulni senkivel sem tudtam. Számomra a könyv végére is sok megválaszolatlan kérdés maradt, hiányoltam az igazi csúcspontot, utána pedig a lezárást és feloldást.

Összességében egész jó könyv lehetne, ha több lenne benne a misztikum. A címadó víz központi szerepet kap benne és ez nagyon jó, kimondottan a kedvenc jeleneteim voltak azok, ahol szerepet kapott, azonban a hozzá kötött titokzatosság nem lett igazán kifejtve, sokszor hiányoltam magyarázatokat. Az egyes fejezetek között volt különbség abból a szempontból is, hogy az egyik E/3-ban, a másik E/1-ben mesélt, és ennek az értelmét nem igazán értettem, nem tett hozzá a könyvhöz, sőt, inkább zavaró volt.

Ezt a könyvet nem feltétlen olvasnám újra, azonban az írónő másik regényét igen.