A Visszafojtott lélegzet című könyv méltó folytatása az első résznek, az Elakadó lélegzetnek. Nem is
gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz és végül úgy, mint az első rész, beszippantott ez a könyv is. Őszintén szólva az előzetesen elolvasott vélemények alapján kissé kétkedve kezdtem bele a könyv olvasásába és rájöttem, hogy nem szabadott volna arra alapoznom, hogy másoknak mennyire tetszett vagy épp nem tetszett a folytatás. Szerintem ugyanis legalább annyira mély nyomot hagyó olvasmány, mint amilyen az első rész volt.
gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz és végül úgy, mint az első rész, beszippantott ez a könyv is. Őszintén szólva az előzetesen elolvasott vélemények alapján kissé kétkedve kezdtem bele a könyv olvasásába és rájöttem, hogy nem szabadott volna arra alapoznom, hogy másoknak mennyire tetszett vagy épp nem tetszett a folytatás. Szerintem ugyanis legalább annyira mély nyomot hagyó olvasmány, mint amilyen az első rész volt.
Vigyázz, spoiler-veszély!
Szívet tépő, fájdalmas dolgokat kell átélnie a főhős lánynak, Emilynek továbbra is, hiába szabadult meg az őt fizikailag bántalmazó és életére törő Caroltól. Ebben a könyvben mentálisan bántja őt saját (édes)anyja. Felháborító és dühítő az a lelki terror, amit művel vele. Végig nagyon feszült volt a történet hangulata, végig nagyon dühös voltam Rachelre (az első részben pedig Carolra), amiért saját lányát hibáztatja egy olyan múltbéli eseményért, amiről senki sem tehet. Lehet, hogy fizikailag nem bántja őt, viszont olyan mély sebeket ejt szegény lány lelkén szinten minden egyes párbeszédük során, amiket alig, vagy csak nagyon nehezen tud majd feldolgozni Emily. Emlékeztet a történet fonala az első részhez, hiszen itt is egy felnőtt nő miatt szenved Emma, itt is mindennapos feszültségben él, azonban mégsem éreztem azt olvasás közben, hogy a második rész nem üti meg az első szintjét. Sikerült az írónőnek ugyanazt a hatást elérnie nálam, mint az Elakadó lélegzet olvasásakor. Feszültség, düh, kilátástalanság. Mindezt hozza a Visszafojtott lélegzet is. Zseniális!
"Tudtam. Mindig is tudtam, hogy nem szeret engem. Nem tudom, miből gondoltam, hogy ezt ennyi idő után megváltoztathatom. Sosem fog változni. Életem nagy részében látni sem bírt, nemhogy szeretni.
Tudtam. De nem értettem, miért próbálkozott folyton. Eljött a meccseimre. És leveleket írt…Miért? Azt hiszem, a próbálkozás miatt. Hogy elmondhassa, hogy ő megpróbálta. Csak annyira tudta magát meggyőzni, hogy szeressen, amennyire én hittem neki.
Elkaptam róla tekintetemet. Láttam, hogy a pohár nedves gyűrűt hagyott az asztalon. Fájdalomcsillapító. Valóban?"
Nagyon mélyen megérintett a történet megint, hiszen a valóságban is milyen sok olyan család van, ahol az anya nem akarja a gyerekét, nem szereti a gyerekét és a szemébe mondja, hogy „Nem kellett volna megszületned.” El sem tudom képzelni, micsoda mély sebeket ejt ez egy ember lelkén. Gyanítom, hogy gyógyíthatatlan sebeket. Mindamellett, hogy saját lányát hibáztatja férje haláláért Rachel (Emily anyja), még ráadásul komoly alkoholproblémái is vannak. Tagadja, semmiségnek tekinti, azonban már a könyv elején egyértelművé vált számomra, hogy ez nem csak egy kis spiccesség néhány alkalommal. Természetesen ugyanúgy, mint az első részben, Emily most is megpróbál egyedül megbirkózni ezzel a komoly szituációval, de be kell látnia, hogy ez így nem fog működni. Nem tudja elrejteni anyja gondjait közvetlen környezetük elől.
Szerencsére Emily barátaiban, Evanban és Sarahban feltétlenül megbízhat, illetve a képbe kerül anyja pasija, Jonathan is. Vele viszont kicsit más a kapcsolata. Már az elején érezni lehet, hogy vibrál közöttük a levegő annak ellenére, hogy az anyja barátja, valamint Emilynek is ott van Evan, akit imád. Drukkoltam, nehogy Emily elrontsa a dolgokat Evannal, szerencsére semmi helyrehozhatatlan nem történt közöttük egészen az utolsó fejezetig...Kíváncsian várom a feloldozást a trilógia harmadik kötetében, hogy végre Emily nyugodtan élhesse az életét és csak olyanok vegyék körül, akik tiszta szívből szeretik, mint Evan & Sarah. =) Hiszem, hogy jó lesz a befejezés, annak kell lennie!
„– Apám hintát csinált nekem egy darab fából,és egy faágra akasztotta. Olyan magasra hajtottam magam,hogy a lábujjam elérte az ágakat. Hátrahajtottam a fejemet,és behunytam a szememet; a legcsodálatosabb hintázás volt. Meg voltam győződve arról, hogy ilyen érzés lehet repülni. Órákat töltöttem azon a hintán.
Evan gyengéden mosolygott. Hagytam, hogy az emlék melege betöltse az ürességet.
– Néha azt kívánom, bárcsak ott lennék még, mert akkor minden tökéletes volt, és boldog voltam; csak elhintáznám az életemet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése