Mióta öt részes egy trilógia? - avagy elolvastam Sheldon Cooper kedvenc könyvét

„Föld: jobbára ártalmatlan.”

Voltatok már úgy, hogy nagyon akartatok szeretni egy könyvet, belemélyedni minden egyes oldal olvasásába, de egyszerűen nem ment?És hiába haladtatok előre a történetben, egyszerűen képtelenek voltatok igazán beleélni magatokat, átélni a történet lényegét?
Sajnos pont így voltam Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak – A világ leghosszabb trilógiája öt részben című könyvével. Egy kemény fedeles, szép borítóval ellátott, vaskos, igazán izgalmasnak ígérkező olvasmányról van szó, amit nagyon kíváncsian vettem kezembe. Az Agymenők című szupersorozatból ismertem a címét, mert ott Sheldon Cooper elég sokszor emlegeti a könyvet, mint afféle „bibliáját”. Egy munkatársam említette múltkor, hogy neki megvan a könyv, így kölcsönkértem tőle.

„Ha a megfelelő véletlenre várunk, azzal csak egy a gond: hogy nem fog bekövetkezni.”

Majdnem két hónap alatt sikerült végigrágnom magam a könyvön, de csak a végére értem!
Jogosan kérdezhetitek, hogy ha ennyire nehezen ment az olvasása, akkor miért küzdöttem végig. Nos, azért, mert nem szeretek semmit sem feladni, még egy könyv olvasását sem. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hagytam félbe könyvet

„BELÉPNI TILOS.
MÉG A BELÉPÉSRE JOGOSULTAKNAK IS.
CSAK AZ IDEJÉT VESZTEGETI ITT.
TÁVOZZON!”

Szóval, visszatérve az útikalauzra.Sajnálom, de nekem ez a könyv elég rendesen megfeküdte a gyomromat. Pedig annyira, de annyira szeretni akartam! Olyan szép borítója van, ráadásul megfelelő betűméret, vaskos könyv, jó kézbe fogni. De hát nem minden a külső…

„Az élettel kapcsolatban az az egyik rendkívüli dolog, hogy mindenféle helyen kész megvetni a lábát.”

Az a helyzet, hogy befejezve a könyvet sem tudnám értelmesen leírni, mik is történtek benne pontosan. Azért ez elég mókásan hangzik, pláne egy ilyen hosszú könyv esetében. Random történetek, egyik-másiknak se füle, se farka.

„– Teljes agykapacitásom határtalan, akár a csillagos ég. Mindenféle kapacitásom határtalan, kivéve a boldogságkapacitást.”

Ugyanakkor azt el kell mondani, hogy van humora. Ez az, ami megfogott benne. Ezen kívül egyre kíváncsibbá váltam olvasás közben, hogy vajon mi fog kisülni ebből az egészből. A szereplőkkel nem volt gondom, mert lehet őket kedvelni, elég viccesek, például Marvint, a robotot nagyon megszerettem. De Arthurt is a maga csetlő-botló személyiségével együtt. Na meg Fordot! A főhősök utazgatnak bolygók között, beszélgetnek robotokkal, az ajtók tudnak beszélni és rendkívül udvariasak. Egyszerűen megfoghatatlan az öt történet, nem lehet beskatulyázni.

„Óriási pilótakeksz vánszorgott a messzeségbe.” (Igen, tényleg így van ez a mondat.)

Mindenesetre számomra ez a könyv nem volt olyan élmény, mint itt sokaknak. A Galaxis útikalauzt végig úgy képzeltem el, mint egy e-book olvasót. Egy kis szerkezet, ami segít eligazodni a csillagok, bolygók és az egész galaxis, univerzum világában.