Arctalan szerelem

Mindenki azt mondta, hogy ez egy sírós történet…és igazuk volt. ❤

Magával sodor, nem ereszt, gyönyörű.

Pár hete kaptam meg Amy Harmon Arctalan szerelem című regényét a Twister Media Könyvkiadó jóvoltából, ezúton is köszönöm szépen a recenziós példányt! ❤

Kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba, mivel olyan sokan dicsérik és rengetegen szeretik a történetet.

Köszönöm szépen a könyvet a Twister Média kiadónak!

A borító meseszép, sokszor csak rápillantottam a polcon (amikor épp nem olvastam) és elmosolyodtam. Később kiderült, hogy a könyv ugyanolyan szép belülről is.

Nehéz szavakkal kifejeznem, hogy pontosan milyen élmény volt elolvasni ezt a regényt.

A könyv befejezésekor úgy éreztem magam, mint Charlie, az egyik kedvenc könyvhősöm (Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései): „Akkor sarkon fordultam, bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, bedugtam a fejem a párnám alá, és hagytam, hogy a csend helyére tegye a dolgokat.” A történet teli van érzelmekkel, reménnyel és az életbe vetett hittel. 

A könyvnek körülbelül az egy harmadánál már éreztem, hogy kedvenc lesz. A főhős lány, Fern egy abszolút kedvelhető és szerethető karakter és igazából mindenki más is (kivéve persze Beckert). Egy szomorú és soha el nem felejthető eseménnyel kezdődik a történet, ami hatással van a mai napig a világra, és mindaz, ami később történik a könyvben, ennek a hatása. Ez az a momentum, ami elindítja a másik főszereplőt, Ambrose-t az útján. Különleges nevek szerepelnek a könyvben, ez nagyon tetszett.

„Olvasás közben az lehetsz, aki csak akarsz.”

Teljesen bele tudtam élni magam Fern helyzetébe, aki egy optimista, végtelenül szerény lány. Az önbizalmán bőven volt mit csiszolni, hiszen nem hitte el magáról, hogy ő belé lehet szerelmes valaki és eleinte állandóan Ritához, a legjobb barátnőjéhez hasonlította magát. Nagyon örültem, hogy sikerült Ambrose-sal kölcsönösen megnyílniuk egymás előtt. Mindkettejüknek megvoltak a saját démonaik, amiket bizony sosem könnyű legyőzni. És ott volt Bailey, aki a történetben egyfajta feszültségoldóként működött az öniróniájával és sokszor morbid humorával. Nem lehetett nem szeretni!

„Ha minden ember arcát Isten alkotta,
vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?
Vajon ő teremti a lábakat, melyek nem tudnak járni,
és a szemeket, melyek nem látnak?
Vajon ő göndöríti be úgy a hajamat,
hogy ne tudjak mit kezdeni vele?
Vajon ő fogja be a süketek fülét,
és teszi őket kiszolgáltatottá?
Vajon színtiszta balszerencse, hogy így nézek ki,
vagy a sors keze van a dologban?
Ha ő teremtett ilyennek, jogom van hibáztatni őt
mindazért, amit utálok magamban?
A hibáimért, melyek minden alkalommal,
amikor belenézek a tükörbe, egyre súlyosabbnak tűnnek?
A csúfságomért, az undorért, a félelmért?
Vajon megvan az oka annak, hogy ilyenre formált minket?
Ha minden ember arcát Isten alkotta,
vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?”

Imádtam a csodás verseket a kötetben, a szép és ötletes fejezetcímeket és azt, hogy végén kiderült a címek jelentősége.

A könyv komoly témákat dolgoz fel: egy világtörténelmi eseményt majd egy háborút, valamint egy visszafordíthatatlan betegséget, és mindezek az emberek életére gyakorolt hatását. Ennek ellenére nem volt nyomasztó a történet. Sokkal inkább érdekes, figyelemfelkeltő. Olvastatta magát a könyv, lekötött, és ha épp nem olvastam, akkor is járt rajta az agyam. A karakterek kidolgozottak, nem éreztem egyik mozzanatukat és lépésüket sem erőltetettnek, vagy a megismert személyiségükhöz képest furcsának.

Igazi élmény ez a csodaszép történet, mindenképpen újra fogom olvasni!

„Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz ebből az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik. És az is lehet, hogy nem vesszük észre azt a jót, amit az amúgy rettenetes dolgok hoznak magukkal.”

Képek forrása: saját, favim.com