Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Olyan ez a könyv számomra, mint egy lélekbonbon.

 

Éreztetek már úgy, hogy egy könyvet Nektek írtak? A tiétek, pedig még nem is olvastátok? Várjátok, megszerzitek és pontosan olyan, amilyennek szerettétek volna?

Imádom a Gilmore girlst, számomra ez a sorozat a sorozatok sorozata (pedig mellette jó néhányat láttam már és nézek jelenleg is). Lauren Graham hatalmas nagy kedvencem lett a sorozat által (a többi szereplővel együtt egyébként). Elfogult vagyok vele, imádom a humorát, a stílusát és igazán szimpatikus nő. Miután eljutott hozzám a hír, hogy angolul megjelent az önéletrajzi könyve, nem volt kérdéses, hogy elolvasom-e, amiben saját magáról mesél, karrierjéről, a Gilmore girlsről, a sorozat első és a 9 év utáni újabb forgatásáról. Nagyon vártam, hogy megjelenjen a GABO Kiadó gondozásában, de angolul is mindenképpen elolvastam volna. Az idei Könyvfesztiválra hozta el a kiadó a kötetet, amit ott meg is kaparintottam és hazaérve rögtön nekiestem az olvasásnak. Faltam a lapokat, hajtott a kíváncsiság, ugyanakkor azt sem akartam, hogy hamar vége legyen.

"Az egész forgatás idején legtöbbször hálát éreztem. Minden élményt megbecsültem, és minden jelenetet úgy élveztem ki, ahogy az eredeti sorozatban nem. Ez részben azért volt, mert emberileg és szakmailag is máshol tartottam – már nem voltam új, és sokkal pontosabban éreztem, milyen szerencsés vagyok, hogy ennek a stábnak a tagja lehetek."

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, igazából nem tudtam, mire számítsak. Azt reméltem, hogy ez a könyv olyannak fogja bemutatni Laurent, amilyen Lorelai Gilmore: közvetlen, vidám, jó humorral megáldott, pörgő nyelvű nő, akit nagyon lehet szeretni. És annyira örülök, hogy nem kellett csalódnom! Lauren és Lorelai rendkívül hasonlítanak egymásra. Valószínűleg ezért is tudta hitelesen eljátszani őt. Az elején, a gyerekkorról szóló rész érdekes volt, néhol meglepő infókkal, aztán végre jöttek a várva várt oldalak: a Gilmore girls sztori. Ajj, de imádtam olvasni! Nehéz kifejeznem, hogy pontosan mit is érzek a sorozattal, Laurennel és ezzel a könyvvel kapcsolatban. Annyira szeretem, szinte a "barátnőimnek" tartom Lorelait és Roryt, hiába kitalált személyek. Sorozatok jöhetnek-mehetnek, de a Gilmore-lányok mindig itt lesznek nekem. Bármikor tudnám nézni, jókedvre derít, gyógyír a nehezebb időszakaimban. Megunhatatlan!
Az alábbi jelenetet eddig egyszer sem sikerült könnyek nélkül végignéznem (pedig már jó pár GG-maratonon túl vagyok):

"Az évad legjobb pillanata a kilencedik rész, „A tékozló lány visszatér”, amelyben Lorelai és Rory újra találkozik. Lorelai azt mondja Rorynak: „Jóval ezüstösebb vagy, mint amilyenre emlékeztem.” Imádom ezeket a költői kis részleteket! És az az ölelés igazi volt ám! Mindketten izgatottan vártuk, hogy újra boldogabb idők következzenek."

És hogy évadonként külön vette őket, az évadzáró részeket kiemelve?! Olyan jó érzés volt megtudni, hogy ő mindezt hogyan élte meg, milyen volt a sorozat beindulásának folyamata, és hogyan látta a vele dolgozó színészeket, milyen a kapcsolata velük. Szinte megállt a szívem, mikor azt olvastam, hogy majdnem egy másik sorozat lett a munkája Laurennek a GG indulásakor és kérdéses volt, hogy vajon melyiknél marad. Micsoda mázli, hogy végül ő lett Lorelai!

A könyv megmelengette a szívemet, legszívesebben mindenhova magammal cipelném, mint egy kabalát. Lauren humora hihetetlen, kissé elkalandozik egy-két résznél, de mire esetleg az agyára menne az olvasónak, addigra visszatér a tárgyhoz, összeáll a kép és újabb információk derülnek ki az életéről. Olyan klassz érzés volt az ő szemszögéből megismerni az imádott sorozatomat, plusz az életéről is megtudni számos új infót. (Alexis Bledel is írhatna egy ilyen jellegű könyvet, haha!)

Az utolsó, körülbelül 40 oldalt szinte lélegzetvisszafojtva olvastam. Lauren a Gilmore girls - A Year in the Life epizódok forgatásáról mesél ezeken az oldalakon, többek között megosztja velünk a hetven napos forgatási időszak alatt írt naplóinak bizonyos részeit. Annyira szerettem volna még több apró részletet, pillanatot és sok-sok momentumot megismerni azokból a napokból. Az érzéseiről, benyomásairól, jelenetekről ír, és többek között arról is, hogy mi a véleménye a befejezésről és az utolsó mondatról. Emlékszem, amikor még csak reménykedtünk a folytatásban és nem volt semmi sem biztos. Hihetetlen érzés volt, amikor kiderült, hogy tényleg megvalósul és kapunk még egy kis Gilmore-életérzést és visszatérnek szinte mindannyian a képernyőre a szereplők közül. Sosem felejtem el. Persze nem ugyanolyan, mint az első hét évad, de ez részletkérdés.

Az egyik kedvenc pillanatom az új részekből

Nagyon megható volt az a rész, ahol megemlékezett Edward Herrmannról (ő alakította az édesapját, Richardot a sorozatban és a színész 2014. december 31-én hunyt el). Nélküle az új részek nem az igaziak. Az ő karaktere rengeteget adott hozzá a történethez, ez az első hét évadban is abszolút érezhető volt. És ahogyan a könyvből Laurentől megtudjuk, a színész személyisége is ilyen volt:

"Magas és barátságos volt, óriási egyéniség. Így aztán a hiányát is megéreztük, a szobák egészen másnak hatottak zengő hangja és vidám nevetése nélkül. Kelly azon az első napon beszélt hozzá.

– Ed, tudjuk, hogy itt vagy, és hiányzol – mondta, és mindenki elhallgatott."

A borító szerintem zseniális lett. Külön örülök, hogy nem változtattak szinte semmit az eredetin és nincs eltérés az angol verzióhoz képest. 

A könyvben képek is találhatók, egy-egy gyerekkori fotó Laurenről, közös kép az édesapjával, későbbi képek a karrierje kezdetéről, aztán Gilmore-os képek. Ezek mind-mind hozzáadnak az élményhez, amit e kötet olvasása nyújt.

Nagyon-nagyon örülök, hogy elolvashattam, örök darab marad a polcomon és szerintem minden igazi Gilmore girls-rajongónak kötelező darabnak kellene lennie. 

"Olyan nagy dolog volt, olyan csodálatos, és nekem annyira fontos!"

Nekünk is. Köszönjük! ❤ 

Képek forrása: saját, Google, Instagram

Bloggereknek áll a világ! - avagy az első Könyvfesztiválos élményem

Mindenkinek van bakancslistája. Akkor is, ha számon tartja, és akkor is, ha nem. Mindenkinek vannak vágyálmai, amiket szeretne látni, kipróbálni, legalább egyszer az életben átélni. Nekem is van bakancslistám, és idén több tételt is "kihúzhatok" róla, ha minden jól megy. Az egyik első ilyen esemény volt idén a XXIV. Budapesti Könyvfesztiválon való részvétel. Két dolog miatt vártam igazán ezt az eseményt: egyrészt még sosem voltam ilyen rendezvényen és már több éve sóvárogva figyeltem mások karcait róla, másrészt pedig végre személyesen is találkozhattam drága Vikivel (Könyvmánia blog) és Anettal, akiket a Molyon ismertem meg, valamint Annával (Lap Lap után blog). Mindegyikőjükkel élmény volt találkozni, megismerni őket személyesen. :)

Nagyon izgalmas napnak néztem elébe április 21-én, pénteken. A vonatom fél 7-kor kidöcögött a pápai állomásról és elindultam. Imádok vonatozni, pontosabban maga az utazás az élmény, nem is annyira az eszköz az érdekes. Úton lenni, várni valamire és megérkezni. Mindegyik nagyon fontos állomás. Útitársam Az üzlet című könyvtári kötet volt, illetve a vonaton egy kávé segítségével és a zenéimmel próbáltam feléledni, mire Budapestre érek (A Szépség és a Szörnyeteg filmzenét hallgatom március vége óta, tökéletes vonatozáshoz is, jelentem).

Vonatút könyv nélkül?Soha!

Nos, Pestre sajnos nem sűrűn jutok fel, közel 3 órás az út, de amikor egy-egy napra sikerül felutaznom, nagyon élvezem. Ez most is így történt. Szeretem a nyüzsgést, a hatalmas épületeket, az érdekes helyeket és vártam ezt a pénteket. :) A Keletibe ért a vonatom, ahol unokatesómmal (@Nüx_Játékterme) találkoztam, elmetróztunk a Szabó Ervin Könyvtárba, ami egy könyvmoly számára maga a Kánaán. Hatalmas, több szintes, gyönyörű és ahova csak nézel, könyveket látsz.

Ahhoz, hogy megnézhesd a könyvtár belsejét, vagy beiratkozol, vagy veszel egy olvasójegyet, amivel viszont nem tudsz kölcsönözni. De ott helyben olvasni igen, és ez a kártya egy évid használható. Természetesen kihagyhatatlan dolog volt, egyébként csak 200Ft ez a „vendégjegy”. A könyvtár nagyon szép, mi négy szintet néztünk végig, legfelül volt a legérdekesebb, szinte mint egy kastély, olyanok ott az olvasótermek. Hihetetlen számomra, hogy itt tényleg bemehetsz, leülhetsz és ha akarod, az egész napodat ebben a csodás környezetben töltheted és olvashatsz. Nem ilyen könyvtárakhoz vagyok szokva, így ha úgy hozza a sors a közeljövőben, hogy felköltözöm Pestre (ez még egy abszolút képlékeny ötlet), akkor tuti bebetonozom magam ide. :D Szóval, a lényeg, hogy meseszép könyvtár, mutatom:

Ezután beültünk egy remek kávézóba, a Csendes Létterembe, ami annyira szürreálisan nézett ki, hogy az valami hihetetlen!Olyan volt, mintha egy szolid kávézót kereszteztek volna egy romkocsmával. Sok kicsi asztal, a falon pedig ki tudja mennyi összeszedett lim-lom, amik az egészet olyanná teszik, mintha Csodaországban járnánk. Viszi az ember szemét kávézás/teázás közben. Nézzétek csak meg!És még hány ilyen hely lehet Pesten, te jó ég!

Déltől pedig a következő állomásom a Millenáris volt, ahova elég könnyen el lehet jutni metróval, pici sétával. Ott találkoztam először Vikivel és Anettal, nagyon jó érzés volt megismerni végre élőben is a lányokat. A Könyvfesztivál területe hatalmas, összesen három helyszín (két belső, egy külső), de abszolút átlátható, nem lehet elkeveredni. Utoljára akkor jártam itt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Csodák Palotája még ebben az épületben működött és itt próbáltuk ki barátaimmal a mindenféle érdekes dolgokat. Az épületbe beérve egyből felismertem.

Az információs pultnál kapott térkép nagy segítségünkre volt, bár igazából a térkép akkor a leghasznosabb, ha sietsz, célirányosan keresel egy adott kiadót és nem akarsz máshol körbenézni. Mi inkább végigmentünk mindenhol és megnéztük, ami épp érdekelt minket. A tervezett vásárlásaim többsége megvalósult, feleslegesen nem vettem semmit, viszont két olyan kötet volt, amit kicsit sajnálok, hogy nem szereztem be, de ami késik, nem múlik. Bezsebeltünk néhány könyvjelzőt, könyves medált, prospektusokat is, és szert tettem egy Dream Válogatásos bögrére is. Máris mutatom a szerzeményeimet:

Nagyon szuper nap volt, igazi élmény és remélem, hogy jövőre is el tudok majd menni. Idén még hátra van a Könyvhét is, amire nem biztos, hogy eljutok, de nagyon örülnék neki, szintén bakancslistás esemény. Feltöltött ez a nap. Hosszú volt, sokat vonatozós, de minden percéért megérte!

Képek forrása: saját fotók

Antilányregény

Nehéz elkezdeni Mona Awad Antilányregényének értékelését, mert a könyv egy igencsak komoly, nehéz témát feszeget. Testképzavar, önbizalomhiány, örökké tartó fogyókúra. Csupa ijesztő kifejezés, amikről nehéz beszélni, megélni és leküzdeni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem minden oké és nincsenek ilyen jellegű problémáim, de ettől a könyvtől nem változott különösebben a véleményem a témával kapcsolatban.

Kíváncsian vetettem bele magam ebbe a cukormázas külsejű, szemet gyönyörködtető kötetbe, azonban a tartalom teljesen más, mint amilyennek képzelnénk a borító alapján.

A könyvről röviden

Főhősünk Elizabeth (Lizzy, Liz), aki tizenéves kora óta súlyproblémákkal küzd, nem érzi jól magát a bőrében. Pasikkal, sminkkel és egyéb dolgokkal kompenzál, szeretetre és szerelemre vágyik, miközben saját magát nem szereti. Holott itt kezdődni az a hosszú folyamat, aminek a vége a boldogság lehetne. A könyv 13 fejezetből áll, különálló címekkel, azonban nem áll össze egy teljes regénnyé a történet, de természetesen mindig érthető egyértelműen, hogy ki beszél: a kilókkal küzdő Liz vagy épp a már lefogyott, idősebb Elizabeth.

Számomra az első fejezetek nem voltak átütő erejűek, sőt, inkább közönségesnek mondanám néhol. Ahogy a pasikról beszéltek, rendkívül felszínes párbeszédek voltak. A kötet felétől észrevehetően komolyabb hangnemre vált a könyv, talán Liz felnőtté válása miatt érezhető, hogy másként lát dolgokat. A legszomorúbb fejezet az volt, amiben már Tommal, a férjével él, lefogyott, kényszeresen ügyel a kalóriákra, az étkezésére és hiába a leadott súlyfelesleg, nem érzi jól magát a bőrében. És ez bizony a házasságára is komoly hatással van. Olyan rossz volt erről olvasni, ahogy üressé vált az élete azáltal, hogy kizárta magát például egy, a férjével kellemesen eltöltött estéből egy étteremben.

Ami nem tetszett és végig rendkívül zavart: a „kövérezés”. A kövér lány így, a kövér lány úgy. Nem értem. Nem csak a két véglet van, hogy a vékony és a kövér emberek. Igenis moletten is lehet valaki csinos, érezheti jól magát a bőrében és nem lehet mindenki pálcika vékony, ami ráadásul sokszor szépnek sem nevezhető. Nagyon-nagyon zavart ez olvasás közben. És igazából konkrét részletekre is kíváncsi lettem volna, pl. hány kiló főhősünk, hozzá milyen magas, mert így nehezen tudtam elképzelni, hogy vajon Liz milyen külső adottságokkal rendelkezik.

Tudom, nehéz téma, de valahogy másra számítottam a könyvvel kapcsolatban. Számomra a kötet csak a felszín kapargatása volt, nem éreztem nagyon mélyrehatónak vagy emlékezetes olvasmánynak sajnos. Érdekes volt, olvastatta magát (egy nap alatt végigolvastam), azonban nem érte el nálam a várt hatást. Nagyobbnak érzem a felhajtást körülötte, mint a valódi tartalmat. Sőt, a Facebookon közölt interjúk elolvasása után többet kaptam a témáról, mint a könyvből.

Ettől függetlenül örülök, hogy elolvastam, mert ezentúl bátrabban nyúlok a hasonló a könyvekhez, és szívesebben mélyedek bele a témába, mert érdekel.