Liverpool Street

Csodálatos, elképesztő, és igazi élmény volt számomra Anne C. Voorhoeve Liverpool Street című regénye.

Megmondom őszintén, hogy a fülszövegre annyira nem is figyeltem (csak átfutottam), amikor kikölcsönöztem a könyvtárból ezt a vaskos könyvet, mert a borító és a cím teljesen megbabonázott. Itthon, fellapozva az első oldalt szembesültem vele igazán, hogy ez egy második világháborús történet, úgyhogy nagy érdeklődéssel vetettem magam bele az olvasásba.

1938-at írunk, Berlin,a második világháború kirobbanása előtt pár hónappal vagyunk. Adott egy fiatal lány, Ziska, akit szülei egyedül küldenek el Angliába, hogy ezzel megmentsék a háborútól és a nácik uralmától. Össze van zavarodva, hiányzik a családja, a megszokott élete és közben a háború egyre nagyobb méreteket ölt, egyre nagyobb pusztítást végez.

 

„Egy embert azért is el lehet engedni,mert szeretjük.”

Hírek alig jönnek vagy egyáltalán nem és eltelik 7 év. Közben felnő, megszereti a befogadó családját, nem is akármennyire, mellettük érik felnőtté Ziska, azaz most már Frances.
Hét év rengeteg idő, főleg egy ekkora lány életében. A személyiségét a háború, a befogadó család, a körülmények mind-mind alakítják.

„Havas esőben mentünk a metróig, ugyanazon az úton, amerre néhány órával korábban jöttünk, és amelyet már oly sokszor megtettünk. Számomra mégis teljesen megváltozott az utca, sőt, egész London, most, hogy Walter vállára hajthattam a fejem, ő pedig átkarolt, most először.”

A történet, a szereplők annyira életszerűek voltak, annyira szerethetőek, hogy csak úgy faltam az oldalakat. Méltó történet a világháború szomorú és sötét éveiről, civil szemmel, zsidó szemmel. És igen, itt eljutottuk a történet másik sarkalatos pontjához, a valláshoz. Sok-sok információt megtudtam arról, milyen a zsidó vallásúak élete, milyen szokásaik vannak, milyen elvek szerint éltek akkoriban. Nagyon érdekes volt és olykor meglepő volt.

Bombázás idején civilek a metróhálózatban

Természetesen nem lehetett végigvinni úgy a történetet, hogy ne lett volna teli szomorúbbnál szomorúbb pillanatokkal, és közben ez a kicsi lány, Frances megpróbálta megtalálni mindig azt a csöppnyi jót, ami adatott nekik a háború alatt (mozit szerveztek, megismerkedett egy idős bácsival a kávézóban, lettek barátai, leveleket váltottak édesanyjával, és másokkal is). Nagyon tetszett Frances jelleme, a kitartása és az, hogy mindig, minden körülmények között reménykedett a dolgokra jobbra fordulásában (pl. az a jelenet, ahol a mozivásznon, a hírekben megpillantja Bekkát).

„Vissza akarom kapni az életünket!Hogyan engedhette ezt meg Isten?”

A könyv 520 oldalas, és én 12 nap alatt olvastam el, de mégis számomra sokkal kevesebb időnek tűnik így utólag. Teli van a történet fontos momentumokkal, érzelmekkel, hittel és reménnyel. Számos jelenetnél összeszorult a szívem, izgultam a főhősökért, és az utolsó oldalakon már alig láttam a könnyeimtől.

„– Én arra is emlékszem, mire gondoltam, amikor első este figyeltelek. Arra,hogy valahol Németországban ott van egy anya, aki a gyerekét elküldte erre a hosszú útra egyedül, és idegen emberek gondjaira bízza, mert pillanatnyilag nem tud róla úgy gondoskodni, ahogyan szeretne. A nap minden órájában hiányzik neki a gyermeke, és mégis elengedte. Aki meg tudja tenni azt, amit a te anyád tett, Frances, az nagyon, de nagyon szeretheti a gyermekét.”

Az jutott eszembe legelőször a könyv befejezése után, hogy biztosan részletes, alapos háttérmunka áll e kötet mögött. Különösen érdekes volt, hogy a könyv végén leírja az írónő, mi történt a valóságban is úgy, mint a regényében és mi volt a képzelet szüleménye benne.
Legszívesebben kezébe nyomnám a mostani gimiseknek (is), hogy olvassák el és ilyen szellemben tanulják a történelmet az iskolában. De igazából mindenkinek ajánlom a könyvet, egy jó nagy adag papírzsepi társaságában.

Képek forrása: google.hu