Margaret Atwood - A szolgálólány meséje

Nehéz szavakat találnom erre a történetre.

Margaret Atwood nevével először az első könyvklubos összejövetelünkön találkoztam még tavasszal. Láttam messziről a könyvet már a könyvesboltban, de mindig csak azt hittem rá, hogy valamilyen absztrakt borító, sosem néztem meg közelebbről, hogy mit/kit is ábrázol. Pedig kellett volna. Azóta kerülgettem, majdnem meg is rendeltem egyszer, de végül könyvtárból kölcsönöztem ki. Hozzátenném, hogy az se lett volna gond, ha megrendelem, mert egy igazán érdekes és fontos történetet kaptam és nem bántam volna, ha a polcomon marad a kötet.  

A történetről röviden

Főhősnőnk Fredé, aki szolgálólányként él a Parancsnok és neje házában. Szigorú szabályok korlátozzak mindennapjait, az egész történet egy disztópikus társadalom bemutatásán alapul, főhősünk szemén keresztül ismerjük meg az eseményeket és a társadalom életét. A nők társadalomban elfoglalt helyét az határozza meg, hogy szültek-e már, tudnak-e még szülni, mert amennyiben igen, akkor esélyük van szerencsésebbnek mondható életre, egyébként selejtnek minősülnek és Nemnőként telepekre kerülnek, ahol éjt nappallá téve dolgozhatnak életük végéig. Vallás alapú társadalomról van szó, azonban ehhez a vallásnak vajmi kevés köze van…

Tudom, ez így brutálisan hangzik és elolvasva a könyvet tényleg az.

Egy kegyetlen világot bemutató, rendkívüli könyv. Központi szerepet kap benne a nők helyzete és egy olyan társadalomról szól, ahol a nő eszköz. Sokszor éreztem olvasás közben, hogy igazságtalan, teljesen abszurd világ, ugyanakkor ijesztő volt belegondolni, hogy akár ilyen létezhetne is. Erősen elgondolkodtatja az embert arról, hogy milyen a mostani társadalmunk, a felfogás, a nők megítélése.

Ami már az első oldalakon feltűnt, az a sok-sok leírás. Az írónő részletesen mutat be minden szereplőt, helyszínt. A könyvet általánosságban jellemzi ez az alaposság és végig dokumentum jellegűnek éreztem a történetet. Minden részletet pontosan leír, és ettől válik a történet igazán hitelessé. Maga a cselekmény nem olyan pörgős, vagy fordulatos, mint más disztópiákban, itt inkább a főhős érzelemvilága, felfogása az, ami uralja a történetet. És ez teszi igazán feszültté az egész olvasmányt.

Érdekes élmény volt elolvasni egy ennyire nőközpontú regényt, amiben a legtöbb szereplő nő, és a férfiak szinte háttérbe szorulnak. Számomra azért volt feszült, lebilincselő a könyv, mert kiszámíthatatlan. (A pszicho thrillereket is ezért szeretem.) Sohasem tudtam megtippelni, hogy mi fog következni, és nagyon olvastatta magát a regény ez által.

Ugyanakkor mindemellett szinte ijesztő volt az az „agymosottság” (nem tudom másnak nevezni), ami a bemutatott társadalom vezetőit jellemezte. Például az átnevelő táborok vezetői, a Nénik, rendkívül átszellemült és elvetemült nők, akik elektrosokkolóval a kezükben járnak a lányok között és bármikor lesújthatnak vele. Rémes érzés volt az ilyen, és ehhez hasonló jeleneteket olvasni, mert sokszor rájuk kiabáltam volna, hogy nyissák már ki a szemüket és lázadjanak fel.

Egy társadalom, ahol egy nő csak akkor értékes,

ha tud szülni?

Kissé tartottam attól, hogy a könyv arról fog szólni, hogy a Parancsnok hogyan alázza meg a szolgálólányt, Fredét, de nem. A Parancsnok szinte ugyanúgy elszenvedője ennek a társadalomnak és igazából társaságra vágyik, ezért Fredét cinkosának tekinti. Az ő karakterével nem tudtam zöld ágra vergődni a végére sem, hogy a történetnek vajon pozitív vagy negatív szereplője inkább. Mindenesetre nem mutatkozott meg egészen a személyisége, végig kiismerhetetlen maradt. Mellette a Parancsnokné, Serena Joy (érdekes, hogy pont egy ilyen átlagos nevet kapott a többi szereplőhöz képest) kissé másabb karakter volt, bár szintén kiismerhetetlen. Ő eleinte nagyon szigorúnak tűnt, aztán kiderült, hogy ő szintén csak elszenvedője ennek a társadalomnak, és igazából a háta közepére kívánja az egészet. Az a helyzet, hogy a Néniken kívül szinte mindenki esetében ezt éreztem. Hogy van egy vezetőség, akik ezt kitalálták, de egyébként senkinek nem jó ez az életforma. Se a férfiaknak, se a nőknek, hiszen olyan szinte korlátozzák a mindennapjaikat a furcsa szabályok, hogy levegőt venni alig mernek. Én is sokszor lélegzetvisszafojtva olvastam a sorokat és hihetetlen feszültség volt bennem végig. A könyv olvasása óta már két regényt is befejeztem, mégis a mai napig bennem van a történet.

A könyv néhány borítója, szerintem sokatmondóak, érdemes megnézni őket:

Számomra az volt még igazán elgondolkodtató, hogy ez a történet, ez a regény most lett igazán világhírű és ismert a nagyközönség számára, holott az írónő már 1985-ben megírta és kiadták. Hihetetlen, hogy csak most kapott nagyobb figyelmet és nemrég készült belőle sorozat.

A Netflix elkészítette a könyvből a filmsorozatot, de egyelőre nem mertem elkezdeni (az időhiány is oka). Mindenképpen úgy szerettem volna, hogy először elolvasom a könyvet, és utána nézem meg, így most már bátrabban fogok nekiállni. Bár tudom, hogy nem lesz könnyű egyik epizód sem. Kíváncsi vagyok, az biztos! 

A sorozat főszereplői, bal oldalon pedig az írónő, Margaret Atwood

Szívem szerint mindenki kezébe nyomnám a regényt elolvasásra, mert ez egy annyira egyedi történet, amiről mindenkinek tudnia kellene. 

Az írónőnek hamarosan megjelenik következő regénye, amit elő is rendeltem. Hasonlóan feszült történetre számítok, „laza” 700 oldal körüli hosszúságú lesz, bővebben itt olvashattok róla és előrendelhetitek. A borító nagyon szép lesz és bizony ebből is készül filmsorozat!

A megjelenés napja: 10.24. (eredetileg 10.18. volt, de sajnos csúszik)

Képek forrása: saját fotó, Google, libri.hu