A Normális emberek és a Baráti beszélgetések c. könyvek szerzőjétől
10.06. A Szofisztikált Macska
10.08. Pandalány olvas
10.10. Ambivalentina
10.12. Könyv és más
10.14. Könyvvilág
Moly-adatlap: itt
Megrendelheted: itt
Margaret Atwood az egyik kedvenc írónőmmé vált és legutóbb magyarul megjelent regénye már az ötödik olvasmányom volt tőle. Ezáltal most már ismerem egyedülálló írási stílusát és különleges gondolkodásmódját. Az írónő hihetetlen tehetséggel alkot meg olyan társadalmakat, amik teljesen rabul ejtik az olvasót. Világsikere, A szolgálólány meséje óta most olvastam tőle újra disztópiát és abszolút azt a színvonalat hozta, amit eddigi regényei.
A Legvégül a szív egy olyan elképzelt társadalomban játszódik, mely szigorú korlátok között ugyan, de biztosítja lakói számára a jólétet és biztonságot. Az egész olyan, mint egy jól felépített tv-reklám: látszólag minden szép és jó ezen a helyen, mindenki boldog és biztonságban van, miközben belülről egyértelműen elkezdenek látszódni a gyenge pontjai.
A főszereplő házaspár, Stan és Charmaine a munkanélküliségből és hajléktalanságból menekülve lép be ebbe a világba, Consilience városába, a Pozitron Projektbe. Eleinte úgy tűnik, hogy minden teljesen rendben van, lehetőséget kaptak egy jobb életre, jobb körülményekre és látszólag boldogok, jobb életük lett. Azonban elég egyetlen hiba, egyetlen ballépés, és a rendszer megborul, visszavonhatatlan következményei lesznek minden tettnek.
A cselekmény mellett nekem főleg azok a kérdések váltak érdekessé olvasás közben, amik társadalmi témákat feszegetnek, illetve a férfi-nő kapcsolatról szólnak. Ilyen például a társadalmi közösségvállalás kérdése, hol kezdődik az egyén és hol a közösség felelőssége egy probléma megoldása során. De főleg azok a részei tetszettek legjobban a történetnek, ahol azt mutatta be Atwood, hogy Stan és Charmaine házasságának dinamikája hogyan alakul, ha az egyik fél elbizonytalanodik a kapcsolatot illetően. Érdekes volt látni, hogy Consilience városán kívül, azaz a projekt előtt mennyire kapaszkodott egymásba a két ember, azonban bekerülve a projektbe megváltozott minden. Összetartásuk és bizalmuk a másik felé megrendült, látszólag végérvényesen, bár a könyv végére az írónő rendesen megcsavarta a szálakat.
Olvasás közben teljesen elbizonytalanodtam, hogy vajon ez a két ember szereti-e még egymást, mit éreznek a másik iránt és hova fajulhat a házasságuk, ha nem tesznek érte valamit. Ebben a rendszer sem volt segítségükre, hiszen gyakorlatilag elválasztott egymástól Stant és Charmainet, és járták a saját útjukat. Atwood ért ahhoz, hogy hogyan mutasson be érzelmeket és érzéseket a szereplők párbeszédeink keresztül. Elég egy-egy elejtett félmondat, egy feltett kérdés, és az olvasó számára világossá válik sok minden. Bárcsak olykor a valóságban is így lenne, nem bánnám. Mindig azt mondom, hogy a kommunikáció a kulcsa mindennek, legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról az életünkben. Azonban ez korántsem ilyen egyszerű a valóságban, mint ahogyan azt elképzelem.
Mindez a regényben sem egyszerű feladat, különösen egy olyan szigorúan ellenőrzött világban, mint Consilience. Erősen emlékeztet a történetben szereplő, rengeteg szabállyal és korláttal ellátott társadalom Gileádra, Ott azonban a nők kerültek célkeresztbe, itt viszont nők és férfiak egyaránt. Nagyon könnyen haladtam a könyv olvasásával, teljesen magával rántott a történet. A cselekmény izgalmas és sokszor meglepő volt, pont ezt várja az ember egy disztópiától. Azt a kiszámíthatatlanságot, amitől letehetetlenné válik a könyv.
Életünket behálózzák emberi kapcsolataink és ezek közül az egyik legfontosabb a párkapcsolat. Amilyen könnyen és lazán indulhat egy ismerkedés, annyira válhat később komollyá és bonyolulttá. Két ember találkozása sohasem lehet véletlen, hiszem és vallom. Minden találkozásból lehet tanulni, fejlődni vele és általa, még akkor is, ha véget ér. Ehhez ad támpontot Stefanie Stahl könyve, aki a gyerekkorra visszavezetve segíti olvasóját tisztábban látni az emberi kapcsolatokról. Nehéz az egyensúlyt megtartani a párkapcsolatban való kötődés és az egyéni szabadság között. Az alcím elárulja, hogy a könyv fő célkitűzése ennek az egyensúlynak a megtalálása.
A címből alapvetően egy hagyományos önismereti könyvre számítottam, azonban szerencsére már az első fejezetek olvasásakor kiderült, hogy sokkal több ennél ez a kötet. Az általános fogalmak elmagyarázása után a szerző visszanyúlik a gyerekkorba. A szüleink kapcsolata erősen befolyásolja és megadja annak az alapját, hogy mi milyen párkapcsolati mintát tanulunk meg és viszünk tovább. Mindemellett a szüleinkhez fűződő kapcsolatunk, kötődésünk (vagy épp a kötődés hiánya) határozza meg, hogy felnőttként mennyire leszünk autonóm személyek, valamint a kötődési képességünk milyen lesz a többi emberhez. Természetesen ez óriási hatással van arra is, hogy egy párkapcsolatban hogy tudunk működni. Mennyire vagyunk alkalmazkodók és mennyire tudunk megnyílni a másik előtt. Tapasztalom, hogy ez nagyon nehéz feladat. Sok mindenről lehet beszélgetni a másikkal, éreztetni, hogy támogatod és Te is támogatva vagy, azonban az érzelmek kérdése ennél jóval nehezebb. Kifejezni magad, hogy a másik tisztában legyen az érzéseiddel, de csak épp annyira, hogy ne érezze magát célkeresztben, vagy ne érezze, hogy birtokolni akarod őt. Nem szabad a másikat birtokolni, meg kell neki hagyni a teret, hogy külön-külön és együtt is működjetek.
Rengeteg gyerekkori lelki sérülést viszünk magunkkal a felnőttkorba függetlenül attól, hogy valakinek alapvetően jó gyerekkora volt. Elkerülhetetlen, és a könyv ezt egyfajta árnyékgyermeknek titulálja, mely szerintem egy nagyon jó szimbólum. Végig ezt a szimbólumot használja. Teljesen érthetően magyarázza el, ahogyan a felnőtt ember lelkében ott él a sérült és szeretetéhes kisgyermek, és ez hogyan, milyen irányba befolyásolja a kapcsolatai működését.
Nagyon sok esetben elgondolkodtam és saját magamra levetítettem a könyvben leírtakat, mely ezáltal rávilágított olyan pontokra bennem, amiken tudom, hogy változtatnom kell és dolgoznom rajta. Úgy érzem, hogy ez a könyv sokat segít abban, hogy fejlődjek és az önértékelésemet rendbe tegyem. Hosszú az út, azonban nem lehetetlen feladat.
A könyv kitér a szélsőséges esetekre is, ahol például az egyik fél szenvedélybeteg, depresszióra hajlamos alkat, és bemutatja, hogyan alakulhatnak ezek a párkapcsolatok. Mankót és segítő kezet nyújt abban, hogyan tudjuk a nehéz konfliktusokat kezelni, a kommunikációnkat fejleszteni és ezáltal javítani kapcsolatunk alakulásán.
Nagyon sok alpontot megtalálunk az egyes fejezetekben, többek között az egyik kedvenc témámat is, az introvertált-extrovertált személyiségtípusokat is, természetesen most a párkapcsolatok szemszögéből. Stratégiákat mutat be a kötet, hogy hogyan tudjuk árnyékgyermekünk sérüléseit meggyógyítani, ezeket az érzéseket és traumákat feldolgozni és a kötet utat mutat egy boldog párkapcsolathoz.