Colleen Hoover: It ends with us - Velünk véget ér

Pár napja, késő este fejeztem be Colleen Hoover It ends with us - Velünk véget ér című bestsellerét, és még aznap este megírtam az értékelésem nagy részét. Becsukva a könyvet csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben és nem hagyott nyugodni a történet. Mindezek ellenére nehezen találom a szavakat, mert nagyon régen olvastam ennyire felkavaró regényt. Nem fogok olyan elcsépelt kifejezéseket használni, mint pl. összetört, szétestem tőle stb., (mert az írónő kb. minden könyvére igaz mindez), de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem és elgondolkodtatott, mint minden eddigi CoHo-kötet. Csak annyit, mondok, hogy legalább annyira komoly témájú könyv, mint a Hopeless, ami az első számú kedvenc regényem tőle továbbra is. Szorosan mögötte jön a sorban az Egy nap talán és most már a Velünk véget ér is.

Az a bizonyos tető

A történetről röviden

A történet "hagyományos" szerelmi történetként indul, főszereplőink Lily, Atlas és Ryle. Azonban Colleentól megszokhattuk, hogy ő sosem ír átlagos témáról átlagos könyvet. SOHA! Most is így történt. Főhősnőnk, Lily tizenévesen szerelembe esik egy otthontalan srác, Atlas iránt, aki azonban bevonul a seregbe és elválnak útjaik. A lány sosem felejti el Atlast, azonban éli tovább az életet, évek telnek el a következő találkozásukig, amikor Atlas is már sokkal jobb élethelyzetben van. Lily pedig Bostonban megvalósítja álmát: virágüzletet nyit. A nyitójelenetben, egy tetőn ismerkedik meg alkalmazottja bátyjával, Ryle-vel, akivel első látásra egymásba habarodnak és a látszólag a csak kalandokat kereső Ryle megállapodik. Boldogságuk felhőtlen egészen addig a pillanatig, amíg Ryle hirtelen felindulásból olyat tesz, ami miatt Lily másként tekint már rá...

"Kendőzetlen igazság következik”: megríkatott.

Kép: Instagram (@colleenhoover)

Colleen nevével először 2014-ben találkoztam, amikor kezembe vettem életem első Rubin Pöttyös könyvét, a Hopeless-t, azaz a Reménytelent (megjegyzés: azóta is a Rubin Pöttyösök a kedvenceim a kiadótól). Nos, azóta a mostani olvasmányom az első olyan tőle, ami hasonlóan kimondottan komoly témával foglalkozik. 
Számomra eddig a Hopeless volt az abszolút favorit és az a regény, ami igazán nehéz történet, most pedig szorosan mellé került a Velünk véget ér. Az írónő kiválóan ért ahhoz, hogy hogyan vegyítse a könnyed, szerelmes történetet olyan súlyos problémákkal, mint a családon belüli erőszak. Szépen lassan adagolta számunkra a könyv elején a romantikát, amiből aztán átalakult a regény igazi drámává.

Bekúszott a bőröm alá a történet, és csak azt vettem észre, hogy mindenhová hurcolászom magammal a könyvet és képtelen vagyok letenni. Nagyon örülök, hogy ez a kötet lett az idei első olvasmányom.

A téma komolysága engem megmondom őszintén, hogy megijesztett. Hogy miért?! Azért, mert szerencsére nekem ezt így soha nem kellett átélnem, amit a szereplőknek, viszont tudtam, hogy ha CoHo könyve erről szól, akkor biztosan át fogom érezni a szomorú helyzetüket. Colleen sosem végez félmunkát. És ami leginkább megdöbbentett, az a szerző utószava volt. Végig attól rettegtem a regény olvasása közben, hogy vajon ebből mennyi lehet valós események alapján leírt, és mi az, ami fikció. 
Az utószóban megkapjuk rá a választ és itt jött el az a pont, amikor megkönnyeztem Colleen sorait, feltette az i-re a pontot. Számomra maga a regény ilyen értelemben nem volt kimerítő, mert tudtam, hogy Colleen nem hagyja magára a szereplőit és nem kapnak galád sorsot a végén, ő nem szokott ilyet tenni. Viszont a valóság sajnos nem ennyire egyszerű.

Még korábban, tavaly valamikor láttam egy képet az írónő Facebook oldalán, amikor valamilyen tó/tengerparti étteremnél a parton állva emlékeztek meg az apjáról és utalt rá, hogy igyekszik csak a szép dolgokra emlékezni, a testvéreivel együtt. Most már értem azt a posztot, hogy miért úgy írta (már amennyire angolról le tudtam fordítani), de emlékszem, akkor nem igazán értettem, hogy miért írt olyan furán az apjáról. Nem raktam össze a képet a fejemben. Akkor még nem.

A szereplők mindegyike számomra hiteles és érdekes volt, senki nem idegesített, nem éreztem feleslegesnek vagy oda nem illőnek. Ráadásul kaptunk egy olyan mellékszereplő párost, Marshallt és Allyssát, akik a könyvben terjengő feszültséget néha oldották, nagyon kellettek bele szerintem. A három főszereplőnk pedig:

Lily - a lány, aki megvalósítja álmát Bostonban. Őszintén szólva a nevét nehéz volt megszoknom, mert egy ilyen komoly témájú könyvhöz nem annyira illik, kissé idétlen és klisés. De aztán szerencsére a karakter megismerése után már nem volt gondom vele.  Imádja a növényeket és végre elkezdi élni az álmait, virágboltot nyit Bostonban.

Lily

Nehéz gyerekkorát meghatározta apja viselkedése, aki folyton bántotta édesanyját, Lily pedig mindennek elszenvedője lett, hiába néhány kellemesebb emlék apjával. Édesanyja sorsán okulva eldönti, hogy ő nem hagyja magát és ha az élet úgy hozná, nem fog benne ragadni egy bántalmazó kapcsolatban. Persze kívülről mindig egyszerűbb fogadkozni és véleményt formálni. Nagyon erős nőnek tartom őt, aki képes kiállni önmagáért. Abszolút lehetett vele azonosulni és drukkoltam végig, hogy a számára legjobb döntést hozza meg. (A 401.oldal alján majdnem megállt a szívem, megijedtem, hogy nem úgy dönt, ahogy...majd figyeljetek csak, ha olvassátok a regényt.)

Atlas - a srác, aki mindig helyesen cselekszik. Sajnos soha senki nem állt mellette igazán, mármint a szülei, akiknek támogatniuk kellett volna tizenévesen. Ha nem jött volna Lily az életbe, szerintem elkallódott volna szegény. Lily is csak egy ideig volt mellette, aztán jött a sereg. Ez viszont olyan irányba sodorta az életét, amiből profitálhatott, tanulhatott és mire újra találkoztak Lilyvel, már étterem tulajdonos lett belőle. :) Nagyon örültem, hogy így alakult az élete és a hajléktalan srác többé már nem éhezik és szenved. Őszinte, megbízható fiúként ismerhetjük meg a könyv elején, és a karaktere később sem válik ellentmondásossá, felnőttként igazi férfi válik belőle.

Ryle - a kötet legbonyolultabb karakterének tartom őt. Gyerekként át kellett élnie egy tragédiát, ami végül az egész életére olyan hatással volt, amit maga sem gondolt volna. Orvosként dolgozik, nem keres komoly kapcsolatot, azonban megismerkedik Lilyvel és ez az esemény teljesen felbolygatja az életét. A kapcsolat egy olyan énjét hozza felszínre, amire senki nem számít. A könyv első felében sikerült teljesen belehabarodnom Ryle karakterébe, azonban a regény végére kiábrándultam belőle és nem tudtam neki megbocsátani.

A helyszín: Boston

Sokáig én is úgy gondolkodtam a családon belüli erőszak témájáról, ahogy CoHo bevallotta a könyv végén: van a fekete-fehér vélemény és ennyi. Ha rosszul bánik veled, elhagyod, slussz, passz, kész, gond megoldva, ilyen egyszerű. Azonban ez a regény (és az utószó) rádöbbentett arra, hogy ha szeretsz valakit és benne vagy egy ilyen helyzetben, nem lehet csak úgy továbbállni. Nem bizony! Még csak fizikai bántalmazás sem kell ahhoz, hogy valakit bántsanak egy kapcsolatban és méltatlanul bánjanak vele, ő pedig félelmében benne marad a kapcsolatban. Most, így kívülről én azt mondom, hogy elég erős lennék kilépni belőle. De ki tudja, ha benne lennék, meddig bírnám. Nem tudhatom. És ítélkezni sem akarok, nem is fogok, csak remélem, hogy elég erős lennék hozzá, hogy kiálljak önmagamért és a biztonságomért. Utóbbi elég motiváció lenne, úgy érzem.

Elgondolkodtató, megrázó és gyönyörű történet.

Colleen megint letaglózott a történetével, lebilincselő regényt írt. Számomra ilyen egy jó regény: nem hagy nyugodni, legszívesebben egész nap csak olvasnád addig, amíg ki nem derül a szereplők sorsa. Eddig minden olvasmányom tőle ilyen volt és hamarosan folytatom a Confess-sel, de előbb ezt ki kell pihennem. A bejegyzés végére pedig hoztam Nektek egy montázst (forrás: Google), amiben összefoglalták a könyv főbb momentumait, mondatait, érdemes végigböngészni, nagyon jó szerintem.

Képek forrása: favim.com, Google