2015. november 20., péntek

Szívritmuszavar


Nehéz szavakat találni egy olyan történet, mint Zakály Viktória könyve, a Szívritmuszavar után. Amilyen rövid, annyira tartalmas és szép. Teli van érzelemmel, szenvedéllyel és vágyódással.
 
Kezdjük a legelején: a történetet úgy olvashatja végig az olvasó, hogy nem tudjuk a főhősök nevét (és ez egyébként a végén sem derül ki). Ez számomra nagyon érdekes volt, végig el tudta kerülni az írónő, hogy ne ejtse ki senki még véletlenül sem a nevüket. Illetve a másik dolog, ami meglepett, az volt, hogy a főhős lány nyíltan végig a szerelméhez beszél, nem leíró módban meséli el az írónő a történetet.

Adott egy fiatal, főiskolás lány, aki a főiskola végén pár napot együtt tölt az évfolyamtársaival Csöngén, egy kis faluban. Igaz, hogy csak néhány nap, mégis örökre megváltoztatja két fiatal életét.

Kissé utópisztikus és túlságosan is romantikus ábránd volt, hogy két ember ilyen kevés idő alatt megismerje egymást és szerelembe essenek. Nagyon „tömény” könyvről van szó, ami alatt azt értem, hogy folyamatosan a lány érzelmeiről olvashatunk, viszonylag kevés a tényleges esemény és cselekmény. A könyv második felében javul a helyzet, eltelik hét év, kicsit kezdenek beindulni a dolgok, addigra viszont véget ér a könyv. Szóval vegyes érzéseim vannak a történettel kapcsolatban.
A végén viszont legszívesebben rákiabáltam volna a nőre, hogy "Elment az eszed, te buta liba?Ezért küzdöttél éveken keresztül?!"
Összességében tetszett, de nem egészen erre számítottam. Mindenesetre a folytatását, a Hanna örök című könyvet is elolvasom, mert érdekel, mi lesz a folytatás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése