Boris Vian: Tajtékos napok

Boris Vian nevével először 2013-ban, a Tajtékos napok filmfeldolgozása kapcsán találkoztam. Moziban láttam az alkotást, mely rögtön felkeltette a kíváncsiságomat. Azóta terveztem, hogy könyvben is szeretném ezt a történetet megismerni, és most végre elolvastam a regényt.

A fülszöveg

A ​Boris Vian – életműsorozat kilencedik köteteként megjelenő Tajtékos napok kétségkívül a szerző legismertebb, legnépszerűbb műve. Ez volt az első magyar nyelvre lefordított Vian-regény (1969), és ugyanúgy, ahogy a világ minden táján, nálunk is villámgyorsan kultuszkönyvvé vált, s immár több mint negyven éve „kötelező olvasmánya” az újabb és újabb ifjú generációknak.

A Tajtékos napok nem csupán a XX. század „legmeghatóbb szerelmes regénye” (Raymond Queneau), hanem világunk tükre is, így aztán a könyv lapjain az élet szépségei – a szerelem és a zene – mellett szomorú és rút dolgokkal is találkozunk. Az ifjúkor biztonságos és gondtalan világát kényszerűen maga mögött hagyó Chloé és Colin, illetve Alise és Chick a gépnyulak, a hóvakondok, a gyilkos lótuszvirágok és a földből kinövő puskacsövek ijesztő univerzumába csöppen. A fiatal pároknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a felnőtt lét csupa kényszer (felelősség és munka), a szerelem és a boldogság pedig rémesen törékeny. Még szerencse, hogy mindezt Boris Vian meséli el nekünk, aki a történet legszomorúbb pillanataiban is képes megnevettetni minket.

Kiadó: Helikon, 2020

Oldalszám: 288

Moly-adatlap: itt

Az új kiadás meseszép borítója első pillantásra felhívja magára a figyelmet és hűen tükrözi azt a különleges világot, amit a történet elénk tár. Mivel a filmet már láttam, tudtam, hogy egy rendkívül színes és egyedi képzelettel rendelkező író könyvét fogom olvasni, és a kötet nem okozott csalódást. Nagyon sokak kedvenc története, már értem, hogy miért. Bár számomra nem lett minden idők legszebb szerelmi története, mégis teljesen magával rántott ez a látszólag meseszerű világ a maga színes-szagos mindennapjaival. Semmihez sem hasonlítható képi világot ír le Vian, mely egyszerre különc és bohém, de megvan benne a kellő érzelmi töltet és komolyság. Csakúgy, mint szereplőiben. A főszereplők, Colin és Chloé első pillantásra egymásba szeretnek, mely szerelemről hamar kiderül, hogy erős köteléket jelent számukra és megtalálták egymásban az igazi társat. Egy olyan szerelmi történetet tart kezében olvasó, ami lehet, hogy alapjaiban átlagosnak mondható, azonban az az írásmód, amivel Vian bemutatja a történetet, messze felülmúlja az átlagos romantikus könyvek színvonalát.

Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy nagyszerű, színes és pörgős mesefilmet néznék, ahol bármi megtörténhet. Azonban a Tajtékos napok sokkal több, mint egy vidám életmese. Valódi érzelmeket vonultat fel és metaforikussága csak egy játék, melyen át kell látnia az olvasónak ahhoz, hogy megértse a könyv mondanivalóját. Ebben a világban nem szokatlan, ha egy zongorajátékkal koktél keversz, vagy épp ha egy korcsolyapályáról halottakat söpörnek le. Egy idő után elengedtem olvasás közben, hogy mindent a realitás talaján kezeljek, és elkezdtem élvezni a történet képi világát. Eleinte persze furcsa érzés volt megismerni az író látásmódját, de hamar megértettem, hogy el kell rugaszkodnom fejben a valóságtól.

Rögtön az első oldalakon feltűnt, hogy az író mennyire sok hasonlatot és metaforát használ, és hamar világossá vált, hogy az egész történet egy hasonlat. Életre, érzésekre, betegségre, az élet kihívásaira. A Tajtékos napok egy színes, elképesztően szép történet, mégis benne van a szomorúság és elmúlás fájdalma is. Összességében olyan élményt számomra ez a könyv, ami maradandó, még úgy is, hogy egyébként nekem nem lett kedvenc. Semmiképpen sem szerettem volna kihagyni ezt a történetet, örülök, hogy elolvashattam.

Képek forrása: Pinterest, Google