Oldalak

2016. május 25., szerda

A lány hét névvel


Különleges könyvet tartottam a kezemben, ezt már az első pillanatban éreztem. A borító vonzotta a tekintetemet minden egyes alkalommal, akárhányszor megláttam a könyvesboltok kirakatában, vagy épp az interneten böngészés közben. Hónapok óta meg akartam venni a karácsonyra kapott utalványomból, de aztán megláttam a könyvtárban a polcon, és rögtön lekaptam onnan. Ugyanakkor azt el kell mondanom így, olvasás után, hogy abszolút megérte volna megvenni is. Nehéz kifejezni, hogy pontosan mit is érzek e különleges könyv elolvasása után, kavarognak a gondolataim.



"Hihetetlennek találtam, hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, most azon gondolkozom, hogyan juttathatnám vissza anyámat Észak-Koreába. De ha ezt vette a fejébe, mi mást tehetnék?"

 
Korábban is olvastam már Észak-Koreáról egy-egy cikket olyanoktól, akik jártak ott, elmesélték tapasztalataikat, az ottani világot, ami teljes más, mint amiben mi élünk itt, Európában. De így, 400 oldalon olvasni még inkább hatott rám.
 

„Láttam olyan koreai-kínaiakat, akik pénzért képesek voltak feljelenteni az észak-koreai menekülteket. Ismertem néhány embert, akik úgy adtak-vettek más embereket, mintha csak állatokról lenne szó. Ez a világ volt ismerős számomra.
Az önzetlen jóság megnyilvánulásai olyan ritkák voltak az életemben, hogy sosem felejtettem el őket, de mindig is csodálkozást váltottak ki belőlem.”

A könyvben megismerhetjük az írónőt, Hyeonseo Lee-t, aki 17 évesen szökött át Kínába Észak-Koreából, eredetileg csak játéknak indult az egész, rokonlátogatóba ment a határ mellé. És aztán ott ragadt, nem mehetett már vissza, különben nagyon súlyos büntetést kapott volna. A családja így is megsínylette a szökését, de végül sorsuk szerencsésen alakult idővel. Hyeonseo álnevek, tökéletes mandarin nyelvtudás és kiejtés, hamis személyi igazolványok és útlevelek segítségével utazott, dolgozott Kína területén, folyamatosan rettegve a lebukástól és visszatoloncolástól. Akadt segítsége a rokonok személyében, azonban rossz akarója így is volt sajnos. Többször került szorult helyzetbe, amikor egy hajszál választotta el a lebukástól (bevitték a rendőrségre, kihallgatták). Arról nem is beszélve, hogy volt olyan szituáció, amikor nem hitték el neki, hogy észak-koreai. Volt ilyen is. Egyszerűen alig hittem a szememnek, amikor ezekhez a fejezetekhez értem. Egy idő után sikerült a lánynak munkát szerezni, kicsit önállóbbnak lenni, ráadásul felvette a kapcsolatot otthon maradt édesanyjával és öccsével. Később ők is utána szöktek és sikerült eljutniuk Dél-Koreába.


Elképesztő történet. Minden szempontból.


Ijesztő abba belegondolni, hogy mindaz, amit ennek a kívülről nagyon szép kötetnek a lapjain elolvastam, igaz és ott így élnek az emberek. Félelemben, kiszolgáltatottan, saját véleményük nem lehet semmiről, és egyszerűen nem találok rá más szót, mint hogy agymosás folyik Észak-Koreában. Ez az, amit ott zajlik nap, mint nap. Azonban rengetegen vannak, akik félnek lépni. Félnek megszökni, és nem fordul az életük jobbra. Egyedül az ország vezetői élnek jó körülmények között, a lakosság munkaerejét kihasználva és kiszipolyozva. Arról nem is beszélve, hogy teljesen elzárják az embereket a külvilágtól, máshogyan beállítva fontos történelmi eseményeket, mint ahogyan azok a valóságban történtek. Dél-Koreáról is teljesen más képet mutatnak számukra, mint a valóság. Szomorú volt olvasni, hogy Hyeonseo mennyire meglepődött, amikor Dél-Koreába jutottak és világosság vált számára, hogy mindaz, amiben addig hitt erről az országról, kicsit sem fedi a valóságot.

Igen, az a sötét nagy terület ott Észak-Korea
Az, ahogy a nagy vezér (direkt nem írom nagy kezdőbetűvel, mint a könyvben végig) és a sleppje az állampolgárok életének minden egyes mozzanatát uralják, egyszerűen felfoghatatlan számomra. Mi, itt Európában természetesnek vesszük, hogy lehet véleményünk, van döntési jogunk az életünkről, ott viszont ennek a töredéke (se) valósul meg.
 
„Később az utcán arról érdeklődött, hogy a gyerekek, akiket látott, a Szocialista Ifjúsági Szövetség valamiféle dél-koreai megfelelőjének tagjai-e.
– Nem, miért?
– Mert folyton tisztelegnek egymásnak – emelte fel a kezét.
– De Omma, ől csak összecsapják a tenyerüket.
Egyik este, amikor vacsora után sétálni mentünk, megszólalt:
– Akkor mégis igaz.
– Micsoda, Omma?
– Ez a sok autó. Meg ez a sok fény. Láttam a betiltott dél-koreai sorozatokban, de azt hittem, ez csak propaganda, biztosan bevittek egy csomó autót az egyik utcába a forgatás idejére.
Elképesztő – ingatta a fejét.”
 
Számomra érthetetlen, hogy hogyan működhet még mindig ez az államforma, és miért nem lehet ellene semmit tenni. Persze nem akarok politizálni, nem is értek hozzá, gondolom nem egyszerű dolog ez a szomszédos államoknak sem, különösen Kínának és Dél-Koreának, ahova az emberek átszökdösnek, menedéket kérnek. Nem is szabad csodálkozni, hogy az észak-koreaiak csempésznek, seftelnek, ez szinte általánosnak mondható és nem bíznak meg senkiben. Rettegésben élnek. Elképzelésem sincs, milyen lenne ott élni. Ugyanakkor hiába vagyunk mi messze tőlünk, tudnunk kell arról, hogy mi folyik ott, hátha eljön végre az az idő is, amikor tehetünk értük valamit. Nagyon szeretnénk már erről hallani a hírekben.

„A szabadság – az igazi szabadság, amikor az ember maga alakítja az életét, maga hozza a döntéseit – olykor kifejezetten rémisztő.”




Képek forrása: saját fotó, Google