És a szívünk együtt dobog...

A Szívritmuszavar című magyar regény folytatásába őszintén szólva kissé félve kezdtem, mert tartottam attól, hogy a második rész is ugyanolyan tömör lesz, mint amilyen az első volt. Azonban kellemes csalódás volt, ugyanis nekem a folytatás kimondottan jobban tetszett, ami nem mindig jellemző szerintem. És nagyon érdekelt, hogy mi lesz Ádám és Hanna történetének folytatása. Mozgalmasabb volt, több volt a cselekmény, és örültem, hogy nem olyan töményen kapjuk benne az érzelmi hullámvölgyeket, mint az első kötetben. Annyira valóságos volt minden fordulat, minden érzés, hogy abszolút azonosulni tudtam Hannával. Az élet mindig közbeszól, mindig máshogy alakul, ahogy várjuk, ugyanakkor sohasem tudhatjuk, hogy jó vagy épp rossz irányba fordul az életünk. Csak utólag jövünk rá. Kimondhatatlanul drukkoltam a két főszereplőnek, hogy valamilyen módon megtaláljak az utat egymáshoz és boldogok lehessenek.

"(…) Nemrég rájöttem valamire, Hanna. Nincs olyan, hogy tökéletes időpont és tökéletes hely. Nem is lehetne. Csak helyszínek vannak és pillanatok. így jön el az igaz szerelem, amikor nem számítunk rá, és úgy érezzük, jogos a panasz: miért pont most. Pedig sosincs jobb idő a mostnál, s nincs jobb helyszín az ittnél. A szerelem olyan véletlenül és hirtelen történik meg egyik rezdülésünk után a másikig, hogy bele sem gondolunk, és már szerelmesek is vagyunk. Bár ez az állapot csak egyetlen pillanat óta tart, mégsem tudjuk elhinni, előtte is éltünk."

Az írónő fantasztikusan jól leírta azt az érzést, hogy milyen szerelmesnek lenni, milyen újra és újra rádöbbenni, hogy nem vagy túl valakin és úgy érzed, sosem fog elmúlni az illető iránt a szerelem, bárhogy is próbálkozol. A szereplőket is igazán megszerettem, nemcsak a két főhőst. Nagyon elszomorodtam a végén, hiszen annyi küzdelem, sok elvesztegetett év után nem így kellett volna az ő történetüknek végződnie. Imádtam ezt a sorozatot!