Zsepiket elő!

A régóta várt könyvet végre elolvastam!

Hazel és Augustus történetét meséli el a Csillagainkban a hiba című regény, melyből készült film jelenleg az év egyik legvártabb filmje. Számomra mindenképpen.
Két fiatal, akik egy segítőcsoportban találkoznak, ugyanis mindketten súlyos betegségben, rákban szenvednek. Hazel tüdejét támadta meg ez a szörnyű kór, így folyamatosan lélegeztető gépet használva kell közlekednie, Augustusnak pedig sajnos amputálni kellett egyik lábát, így egy ideje tünetmentes. Első látásra szerelembe esnek és fokozatosan bontakozik ki szerelmük. Az író, John Green remek írói vénával rendelkezik, hiszen csöppet sem egy tipikus tiniszerelmes regényt tart az olvasó a kezében, sokkal több ennél ez a történet, a főhősök szomorú egészségügyi állapota ellenére a könyvnek remek humora van, hol megmosolyogtatott, máshol viszont hangosan felnevettem (és én lepődtem meg ezen a legjobban).

Bárcsak lenne egy ilyen nyakláncom! :)

„Ha arra gondolunk, hogy haldokolsz,elszomorodunk, de te nem vagy gránát,Hazel. Csodálatos vagy. Te ezt nem tudhatod, szívem, mert sosem volt gyereked, aki fantasztikus ifjú olvasó, és mellékesen érdeklika borzalmas tévéműsorok, de az öröm, amit adtál nekünk, sokkal nagyobb, mint a szomorúság, amit a betegséged miatt érzünk.” (Hazel édesapja mondta ezt neki)

A párbeszédek igazán szórakoztatóak, ugyanakkor hűen ábrázolják egy komoly betegséggel küzdő fiatal (pontosabban itt kettő) érzelmi világát, felfogását.

„Nem csillagainkban, Brutus, a hiba / Hanem magunkban.” (Shakespeare)

Hazel & Augustus közösen vágnak bele egy hosszú útba Amerika & Hollandia között, hogy találkozhassanak közös kedvenc írójuk, Peter Van Houtennel. Az út közelebb hozza egymáshoz a két szerelmest, közös élményeik örökre összekötik őket & elmélyül kapcsolatuk.

„És ekkor csókolóztunk. Elengedtem az oxigénpalack kocsiját,és Augustus nyakába kapaszkodtam, ő pedig a derekamnál fogva húzott feljebb, hogy lábujjhegyre emelkedjek. Ahogy szétnyílt ajka találkozott az enyémmel, új és igézetes módon akadt el a lélegzetem. Eltűnt körülöttünk a tér, egy borzongató pillanatra őszintén szerettem a testem, ezt a ráktól romos valamit, amelyet éveken át hurcoltam. Hirtelen úgy tűnt, megérte a küzdelem, megérték a mellkasi katéterek, az infúziók és a tumorok szüntelen árulása.”

Vigyázz, mégis spoiler!

Hazatérve azonban visszacsöppennek a rideg valóságba, a küzdelmes mindennapokba és egyikőjük állapota súlyosbodik. Nem szeretném elárulni a történet végét, de annyit mondhatok, hogy gyönyörű, nagyon szép & szívet tépő történet.

„Egyes végtelenek nagyobbak, mint mások. Ezt egy írótól tanultuk, akit valaha szerettünk. Vannak napok, nem is kevés, amikor haragszom a magam mérhetetlen készletére. Több szám kellene, mint amennyit vélhetőleg kapok, és istenem, de szeretnék több számot Augustus Watersnek, mint amennyit kapott! Mégis, Gus, szerelmem, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért sem cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”